„Őt magyar tisztként lőjék főbe, ne zsidóként”

Pintér Béla: Gyévuska

 

2015. május elseje, Trafó, telt ház, sűrű tömeg, torlódnak az emberek, hogy jó helyet kapjanak, mindenki odaül, ahol üres széket talál.  A közönség vegyes, sok a fiatal. Pedig a darab bő évtizede fut. Népszerűségéből azonban semmit sem vesztett, ahogy a társulat többi darabja sem.

Pintér valami nagyon újat csinál. Olyan zenés színházat, ami azonban semmihez sem hasonló. Legkevésbé az operához, az operetthez vagy a musicalhez. Vagy mégis valamennyire. Ironikusan. A színészek énekelve beszélnek, néha azonban valóban dalra fakadnak: régi katonadalok, magyar nóták, népdalok, Karády Katalin-számok csendülnek fel. De olykor-olykor mégis megszólalnak prózában egy-egy szó, mondat erejéig, s az mindig üt.

Pintért izgatja a magyar múlt, mindig is izgatta. 1942-ben járunk. Magyar katonák, zsidók, majd felbukkan egy magas rangú német tiszt is. Pintért izgatja a magyar zsidó múlt is, hogyne izgatná, amikor hangsúlyos része a XX. századi magyar történelemnek.

Két zsidó szerepel a darabban. Az egyik, a munkaszolgálatos zsidó sematikus figura, persze tudatosan az. Rongyokba burkolt, lábán kapca, alacsony, vékony, megalázott emberke, az egyetlen, aki az előadás során meztelenre vetkőzik, illetve kényszerül vetkőzni – így is hal meg. Persze ő az egyetlen, aki képes fordítani a német tiszt szavait. Nyilván művelt, okos zsidó – ez is séma. Az már kevésbé, hogy némiképp árulóvá válik, neki köszönhetően bukik le a magyar honvédként szolgáló, másik zsidó, bizonyos Kovács, aki a származását mindaddig titkolni próbálta. A munkaszolgálatos mentegetődzése és magyarázata is közhelyes: a kisfiára hivatkozik. Kovács azonban nemcsak élni, de meghalni sem akar zsidóként. (Saját halál.) Magára vállal egy nem általa elkövetett bűnt: őt magyar tisztként lőjék főbe, ne zsidóként. Álcázása már a darab elején is kiderül: az egyenruhába bújtatott színészt egy nő alakítja, bár ez alig vehető észre. Pintér más darabjaiban is szereti a nemi szerepcseréket, például a Titkainkban Pánczél (értsd: Aczél) elvtársat Csákányi Eszter alakítja.

A magyar katonákat vezérlő tiszt nem teljesen sematikus: németellenes beszólásai vannak. De azért antiszemita annak rendje s módja szerint.

Díszlet alig van, viszont a jelmezek kiválóak. A magyar katonák nemcsak egyenruhában feszítenek, de magasított cipő van a lábukon. Aztán a legmagasabb talpú cipőben felbukkanó német tiszt, fényes fekete lebernyegben erősen Darth Vaderre hajaz. Ezáltal ő a Gonosz megtestesítője – persze szintén a tudatos sematizmus jegyében. Végül megjelennek vörös köpenyegben és mongoloid maszkkal az… oroszok, kommunisták? Ki tudja?

És a nők, a valódi nők. A színésznő (öregedő „művésznő”), aki a fronton szolgálatot teljesítőket kívánja szórakoztatni, közben rámutatni az itthon maradottak „problémáira” (ez többször elhangzik a szájából); a magyar katonák jelentéktelen, itthon maradt asszonykái; végül maguk a gyévuskák, akikkel a magyar katonák óhatatlanul összeszűrik a levet.

Pintér Bélának talán nem ez a legjobb darabja, de egyedi értékei ebben is kitűnnek: különleges, ironikus látásmódja, érzékenysége, mély történelmi ismerete, a magánéleti problémák láttatása és egyedi színházcsinálási módja.

Jó volt ott lenni, látni, befogadni.