Orwelli csordaszellem
Ahogy mélyül a politikai táborok közti szakadék, egyre újabb magyarázatok születnek arról, hogy miért nem értik meg egymást a szembenállók. Pedig George Orwell már 1945-ben is elég sokat tudott erről. Sőt, a felvilágosodás előfutárai is találkoztak hasonló jelenséggel.
George Orwell szobra a BBC központja előtt
„Miért képesek egyébként észszerűen gondolkodó emberek is irracionálisan gondolkodni, ha politikáról van szó? – fogalmazza meg a Quilletben Adam Wakeling ausztrál történész a kérdést, melyet George Orwell, a szovjet kommunizmus klasszikus bírálója boncolgatott egy 1945-ös esszében.
A hetvenöt év előtti írás címe Jegyzetek a nacionalizmusról, de tartalma szerint jóval többről szól: a csoporthovatartozás többé-kevésbé fanatikus formájáról. A csoport lehet a nemzet is, de ugyanígy lehet vallás, politikai párt vagy ideológia. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy elvakultság jellemzi-e a csoport tagjait. Még negatív csoportszemlélet is létezik Orwellnél: ilyennek látta az antiszemitizmust. Itt csak az köti össze a csoport tagjait, hogy egy másik csoportot gyűlölnek. Az elvakult csoporttagokról megállapította, hogy az egyébként értelmes és észszerűen gondolkodó ember is irracionálisan reagál, ha csoportidentitását támadás éri. A „nacionalista” (valójában csoportja iránt az elvakultságig elfogult) gondolkodásnak Orwell négy egymással szorosan összefüggő jellemvonását elemezte: az első a rögeszme, ami azt jelenti, hogy a tagok mindent ugyanazon az ideológiai szűrőn keresztül értelmeznek. A második, az instabilitás annyit tesz, hogy fennakadás nélkül képesek követni a csoport változó véleményét. A harmadik a valóság iránti közöny, vagyis az a magatartás, amely a csoport álláspontját tekinti érvényesnek, függetlenül a tényektől. A negyedik pedig a „bevallhatatlan tények” jelensége: ha valami ellentmond a csoport nézeteinek, de általánosan elfogadott igazság, akkor arról nem vesznek tudomást.
A modern történelemben minderre számos tömeges példa van, márpedig ezzel a történelem ellentmond Arisztotelésznek, aki az embert racionális állatnak nevezte, olyannak, aki gyakorlás útján képes az észszerű és ezáltal boldog életre. Francis Bacon már 1620-ban tudta, hogy ez nem így van. Novum Organumában megállapította, hogy hajlamosak vagyunk azokat a tényeket tekinteni jelentőségteljesnek, amelyek alátámasztják nézeteinket, a nekik ellentmondókat viszont szeretjük jelentéktelennek látni. Sőt, azt is megfigyelte, hogy téves nézeteinkhez még görcsösebben ragaszkodunk, ha tényszerű cáfolattal szembesítenek bennünket. Gondolkodásunkat ködképek szabályozzák, s témánk szempontjából a legfontosabb közülük a törzs ködképe, amely, mint Bacon írja, az emberi faj természetéhez tartozik.
