Nyolcvanéves nőbolond
Kétszeres szerencse volt, hogy láthattam. Először egy „mindenórás” kispapa mondott le az indulás előtti napon egy londoni útról. Aztán pedig Londonba érve elsétáltam a Royal Albert Hall felé, ahol másnapra hirdettek egy koncertet. Egyetlen jegy maradt csupán, 12 fontért. Nem haboztam egy pillanatig sem.
Másnap este a csodás koncertpalota felső emeletén, szmokingos úriemberek és mezítlábas hippik között álltam, amikor megjelent a színpadon egy fekete ruhás férfi, és énekelni kezdett azon a hidegrázósan rekedtes hangján. „Dance me to your beauty with a burning violin”.
Azóta, ha meghallom ezt a Leonard Cohen-dalt, mindig az a 21 évvel ezelőtti pillanat jut eszembe.
Az örök nőbolond, az állandóan visszaeső rosszéletű, élet és halál mezsgyéjének kutatója, a kanadai lengyel zsidó költő-énekes, aki hosszú évekre egy görög szigetre vonult vissza, majd buddhista szerzetesként kereste önmagát, a szentkönyvek és a mindennapok spiritualitásának egyesítője: Leonard Cohen ma 80 éves.
Még ma is sokan hiszik erről a nagyszerű, ma is aktív művészről, akinek három nappal 80. születésnapja után, éppen a zsidó újévre jelenik meg új lemeze Popular Problems címmel, hogy „énekes, aki könyveket ír”. Pedig Cohen már huszonévesen verseskötettel jelentkezett, és a 60-as évek első felében, amikor egymás után tűntek fel az „egy szál gitáros énekesek”, számára az éneklés csupán hobbi volt. Ezzel szemben hazájában nemcsak elismert költő volt, hanem két regénye, az immár magyarul is olvasható A kedvenc játék (1963) és a Szépséges lúzerek (1966) olyan ikonikus írók sorába emelte őt, mint J.D. Salinger és Jack Kerouac. A legenda szerint amikor 1967-ben felvették első albumát, a Songs of Leonard Cohent, úgy kellett a stúdiót berendezni, mint egy hálószobát, hogy legyőzze szorongását. Az első album, a maga sötét gondolataival, depressziós hangulatával a maga korában nem aratott nagy sikert, néhány év elteltével azonban már számos dala az énekelt költészet klasszikusává vált a Suzanne-tól a So Long, Marianne-ig.
Cohent sokan elkönyvelik pesszimista dalnoknak, akit legjobban az elmúlás, a kisiklott életek, a lehetetlen kapcsolatok foglalkoztatnak. Holott énekelt versei tele vannak szélesebb értelmezésű szimbólumokkal, mint például a Story of Isaac, amely a bibliai történetbe ágyazza napjaink értelmetlen áldozatait, vagy a zsoltárszerű Who By Fire? Nem is szólva a világ számos nyelvén előadott Hallelujah-ról, amely sokhelyütt a béke és a tolerancia jelképe lett. “Csodálatos szó, hatalmas energiát ad, amikor kimondva, énekelve az ember arcul köpi vele a katasztrófákat” – mondta róla a költő.
Máskor nem mentes az öniróniától sem, mint a The Famous Blue Raincoat „szakító dalában”, vagy mint az Everybody Knows, egyfajta ballada az emberi megalkuvásokról és a látszatokról, hihetetlen fekete humorral átitatott. És persze ott vannak igazi szenvedélyes, már-már „héja-nászos”, férfias dalai a Janis Joplinról írt Chelsea Hoteltől a „világsláger” I’m Your Man-en át az A Thousand Kisses Deepig.
Leonard Cohen is azok közé tartozik, akiknek „nincsen hangjuk”, mégis nagyon szuggesztív előadók. Ő korosodásával egyre karakteresebbé vált, a fiatalkori „dúdolást” felváltotta egy füstös, ital kaparta torokból áradó hang, miközben dalai a folk-daloktól eljutottak hol klezmeres, hol „újhullámos”, hol country-s és blues-os melódiákig.
A teljes cikk itt olvashaató.
