Talán nincs a történelemben szó még egy ilyen elvetemült szadista gyilkosról, aki nemcsak az emberi törvényeket csúfolta meg minden rendbeli gaztetteivel, hanem az egyházi és vallási törvényeket is meggyalázta azzal, hogy rémtetteit az egyház nevében és reverendájának súlyával támasztotta alá. A törvények nem ismernek egyetlen olyan bűncselekményt sem, amelyet páter Kun el ne követett volna. Bűnlajstroma teljes mértékben kimeríti a háborús és népellenes bűncselekmények minden esetét. Ezeket a gondolatokat a Kun András minorita szerzetest kihallgató rendőrtiszt fogalmazta meg a páter népbírósági tárgyalását megelőzően. Kun volt az, aki a korabeli tudósítások szerint a „Krisztus nevében, tűz!” felkiáltással adta ki a parancsot a kórház betegeinek, orvosainak és ápolóinak kivégzésére, melyet az antiszemita gyűlölet mellett az vezérelt, hogy a nyilasok és családtagjaik beköltözhessenek az ily módon üressé váló épületbe.
Csonka Laura Archivneten megjelent kitűnő írása szerint Kun András 1911-ben született Nyírbátorban. Bölcsészeti és teológiai tanulmányait Rómában folytatta. 1941-ben szentelték pappá, majd minorita szerzetesként a kézdivásárhelyi rendházba került. 1943. december 5-én saját elhatározásából hagyta el a rendházat, hogy laicizálását elintézhesse, státuszát tekintve azonban egészen 1945 augusztusáig szerzetes maradt. A rendház elhagyása után a szüleihez költözött Budapestre, s mivel Serédi Jusztinián hercegprímástól nem kapott egyházi joghatóságot, így olasz és latin nyelvórák tartásából élt. A szélsőjobboldali ideológiák iránti fogékonysága hamar megmutatkozott, már az 1930-as évek elején élénk érdeklődést mutatott a nyilas eszmék iránt. Többéves olaszországi tartózkodása még inkább megerősítette szélsőjobboldali elköteleződését. A Nyilaskeresztes Pártba a német megszállás után, 1944 tavaszán lépett be, annak ellenére, hogy ez egyházi személy számára nem volt engedélyezett. Kun András 1944 szeptemberében Kőfaragó Gyelnik Vilmos, az ún. Országépítő Iroda vezetőjének meghívására adminisztratív feladatok ellátásával kapcsolódott be a hatalomátvételre tett előkészületekbe. Ennek napján, 1944. október 16-án már a Városmajorban osztott fegyvereket a pártszolgálatosoknak. S ahogy ő maga elmondta: „a nagyobb propaganda szempontjából papi ruhába öltözködtem, karomra nyilas karszalagot, derekamra pedig pisztolyt öltöttem”.
A nyilas vezetés is felismerte, hogy Kun András papi mivolta a propaganda szempontjából nagy jelentőségű, ezért Vajna Gábor belügyminiszter beszédek tartásával bízta meg. Erősen antiszemita és antibolsevista megszólalásaiban a haza védelmére, a zsidóság és a Szovjetunió elleni harcra tüzelt, mindemellett hangsúlyozta, hogy a kilátástalan háborús helyzetben a győzelem egyedüli záloga Szálasi Ferenc és a Nyilaskeresztes Párt. A budapesti polgári lakosság előtt mégis a városmajori és a budavári helyőrségi templomban tartott nyilas érzelmű prédikációiról vált ismertté. A hatalomátvétel után Kun András a XII. kerületi nyilas pártszervezettel került kapcsolatba, ugyanis Váci úti lakásuk 1944 nyári lebombázása után egy valamikor zsidó tulajdonú lakásba költöztek, ami a Városmajor utcában, a kerületi pártház közvetlen közelében volt. 1944 novemberében kapcsolódott be a pártszervezet munkájába, s hamar vezető szerephez jutott, a kerületi megtorlás vezetőhelyettese lett.
A szakirodalomban Kun András a nyilas korszak rettegett személyeként jelent meg és számtalan bűncselekményt követett el az általa vezetett XII. kerületi nyilas csoport élén. Sűrűn végeztek feljelentésre történő házkutatásokat és előállításokat, s ilyenkor az igazoltatást követően összeszedték a lakásban található értékeket, majd a baloldalinak minősített vagy zsidó származású lakókat különböző jogcímen bevitték a pártházba. A nyilas pártszolgálatosok a védett házakat sem kímélték. 1945. január 2-án és 3-án Kun András társaival együtt mintegy 700 embert kísért be az Andrássy út 47. szám alá a Paulay Ede utca egyik védett házából. Őket később a Duna partján kivégezték. Ez alkalommal csak a bekísérésben és előállításban vett részt. A legtöbb esetben a pártházba hurcolt és előállított személyeket Kun András és a többi pártszolgálatos válogatott kínzásokkal bántalmazta. A tanúk visszaemlékezése alapján a verések után többeket maga Kun András végzett ki a nyilas pártház udvarán. 1944 decemberében és 1945 januárjában ezekben az akciókban az ő irányításával megközelítőleg 280 személyt lőttek a Dunába.
Kunnak és társainak természetesen szúrták a szemét a zsidó kórházak, január 12-én pedig elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. A páter vezetésével betörtek az intézménybe, a bent lévőket a hallba terelték, levetkőztették és letérdeltették. Egy 90 körüli idős asszony nem hallotta jól az utasításokat, őt a hajánál fogva rántották a földre. Miután kifosztották az áldozatokat, kettesével kivitték a zsidókat az udvarra és a pöcegödör mellett ölték meg őket. A korabeli információk alapján 84 emberrel végeztek, köztük Róth Marcellel, a híres sebésszel is. Az intézmény egyébként a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állt, de ez nem tartotta vissza a XII. kerületi nyilasokat.
A vérengzést egyetlen ápolónő élte túl úgy, hogy több halott mögött meghúzta magát így később sikerült vallomást tennie a nyilasok ellen indított eljárásban.
Egy, az esetről szól könyv (Braham, Randolph L.: A népirtás politikája) megőrizte a nevét, ő volt Tamás Lászlóné Barró Jolán, aki 1947. december 21-én tanúskodott két nyilas gyanúsított, Czigány Ferenc és Szabó Jenő büntetőperében. Elmondta, hogy a kórház támadói a betegeket kirángatták az ágyból, a földön taposták őket és a kivégzések előtt tömegsírt ásattak velük az udvaron, majd belelőtték áldozataikat. Tamásné az eljárás során közölte még, hogy a német katonaság korábban több ízben megtekintette a kórházat, minthogy azonban túl kicsinek találták, meghagyták eredeti rendeltetésének. 1944. október 17-én nyilas csoport jelent meg az épületben és fegyverrejtegetés címén házkutatást tartottak. Ez alkalommal még a betegeket nem bántották, csupán a személyzetet terelték ki az utcára, majd rövid idő múlva visszaengedték az épületbe. November vége felé a rendőrség az összes alkalmazottat, orvosokat, ápolónőket, továbbá a járóbetegeket bevitte az őrszobára azzal, hogy a csoportot beszállítja a gettóba. Később úgy értesültek, hogy valaki telefonált Friedrich Born svájci diplomatának, a Vöröskereszt képviselőjének, akinek közbenjárására ezúttal még visszatérhettek a kórházba, amely eredetileg csupán 60-70 személy befogadására volt kontemplálva, ezzel szemben az akkori létszám 115 volt a személyzettel együtt. Közöttük keresztények is voltak, így többek között Jankovics Róbertné Szabó Erzsébet ápolónő is, akinek besúgására történt a tragikus eset január 12-én. Tamásné aznap éppen élelmiszert vételezett a budai Vöröskereszt raktárában. Déli egy óra felé érkezett vissza a kocsival és éppen a sofőrt akarta kifizetni, amikor megállt az épület előtt egy teherautó, melyből gépfegyverrel felszerelt nyilas pártszolgálatosok szálltak ki, majd berontottak az épületbe, üvöltöztek, partizánok után kutattak és összeterelték a ház minden lakóját. Rájuk parancsoltak, hogy felsőruháikat, cipőiket, ékszereiket rakják le, majd kizavarták őket a hallból az udvarra és ott hátulról lövöldözték le a szerencsétleneket. Róth Marcell igazgató-főorvos és még többen az orvosok közül itt lelte halálát. Közben Tamásnétól megkérdezték, hogy keresztény-e, és igenlő válaszára külön állították azok közé, akikről egyelőre elhitték, hogy nem zsidók. Ezt a csoportot azután elvittek a pártházba, a Németvölgyi út 5. szám alá. Egy napig tartották őket bezárva és másnap – a fent említett ápolónő besúgására – elvitték őket a budai vízművek telepére. Sötét éjszaka volt már; felállítottak mindenkit és sortüzet adtak rájuk, utána elmentek. A sors kifürkészhetetlen akarata folytán Tamás Lászlónét nem találta el a golyó. Halottnak hitték, így a nyilasok távozása után feltápászkodott és bemenekült egy ismerős villába. Itt húzódott meg 1945. február 12-ig.
