Nyáry Krisztián: Az antiszemitáknak sincs olyan szerencséjük, hogy újat kitaláljanak
“A képzelt zsidót könnyen lehetett bármivel azonosítani. Akár a baloldali anarchista-kommunisztikus mozgalommal, vagy épp ellenkezőleg, a nagytőkés pénzemberek figurájával. “
Alább egy részletet olvashatnak a 168 óra honlapján megjelent Nyáry Krisztián interjúból.
Gondolom, azért jó táptalaja volt mindenfajta idegenellenességnek az antiszemita közérzület.
Magyarországon ennek bőségesen meg volt ágyazva. És amikor szinte robbanásszerűen megjelentek a kultúrában a modernitás nagy iskolái, például a Nyugat – amely az egész magyar irodalmi modernségnek a legfontosabb zászlóshajója volt –, arra nagyon könnyen rá lehetett sütni, hogy ez egy zsidó lapocska, amely valamiféle veszedelmet jelent az ősi romlatlan magyar kultúrára. Ez már a századfordulón, Tisza István korábban is jellemző volt. A Nyugatnak olyan reprezentáns szerzői, mint Ady Endre, Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső, akik egyáltalán nem voltak zsidók, nagyon könnyen zsidóvá váltak az ellenoldalról nézve. De azt is mondták rájuk, hogy zsidóbérencek. Ami persze azért különös, mert a Nyugat körüli ténylegesen zsidó származású íróknak – mondjuk, Molnár Ferencnek, Szomory Dezsőnek, Radnóti Miklósnak, Vas Istvánnak – a zsidóság nem volt elsődleges identitásuk. Személyükben olyan emberekről beszélünk, akik a magyar kultúrában érezték magukat otthon, és ehhez akartak valamit hozzátenni. Közülük többen ki is kérték maguknak, ha zsidóként azonosították őket, ami nem jelentette persze azt, hogy feltétlenül kikeresztelkedtek volna. Volt, aki tulajdonképpen még a vallást is tartotta, de nem ez volt a legfontosabb az életében. Nem véletlen, hogy a zsidó ortodoxiából ebbe a művészeti körbe nem került be senki.
De az antiszemita mozgalmak mégis megtalálták azokat a zsidókat, akik számára a zsidó identitás nem vallási alapon jelent meg.
Ez a legélesebben Radnóti Miklós esetében volt jellemző. Amikor már nagyon komoly antiszemita mozgalmak voltak Magyarországon, sőt megszülettek az első korlátozó törvények, akkor felkínálták neki, hogy egy tisztán zsidó lapba kezdjen el publikálni, amit Radnóti élesen visszautasított. Azt mondta, hogy én nem érzem magam zsidónak, az én falamon Arany János képe van. Ami valószínűleg tényleg így volt. Radnóti abból a kultúrából származtatta magát, amelynek Arany János, Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor voltak a meghatározó szereplői, nem pedig Mózes és Áron. Ami miatt különösen tragikus az ő sorsa, meg ennek a generációnak a sorsa is, hogy miközben nem tartoztak a hagyományos vallásos zsidósághoz, az a közeg, ahova tartozni szerettek volna, kivetette magából őket. És amikor ez megtörtént, nagyon már nem lehetett finomkodni, hiszen az életükről volt szó.
Érdekes, hogy azt a kifejezést idézte fel az imént, hogy „zsidó lapocska”. Ez mintha pár évvel ezelőtt ugyanígy elhangzott volna egy irodalmi potentáttól. Mintha mondatok, szavak is visszaköszönnének ebben a beszédmódban.
Az antiszemitáknak sincs olyan szerencséjük, hogy újat kitaláljanak. Minden fordulat, amit ma használnak, vagy a kilencvenes években kezdtek használni, már létezett korábban. Csurka István, aki elég jól értett a mondatokhoz, meg a magyar nyelvhez, nem nagyon tudott olyat leírni, amit mondjuk Szabó Dezső vagy Németh László ne írt volna le korábban. Legfeljebb radikálisabban fogalmazott, amikor már elsősorban politikus volt, és csak másodsorban író. Ezek a szellemi áramlatok és a mögöttük rejlő türelmetlenség, adott esetben a manifeszt antiszemitizmus ugyanígy, ugyanezekkel a szavakkal kísérve volt jelen a húszas-harmincas években is.
Kertész Imrének viszont kulcskérdés volt az Auschwitz-élmény, és ő nem tagadta a zsidó mivoltát sem.
Azt gondolom, őt leginkább talán az foglalkoztatta, hogy mit kezdjen a saját túlélésével, ami már maga paradoxon.
Igen, de ismerős a történet, miért nem jelenhetett meg a Sorstalanság a maga idejében.
A Kádár-rendszerre jellemző elfojtás, szőnyeg alá söprés öntudatlan volt. Kertész a Magvető Kiadónak küldte el először a kéziratot. A Magvető abban az időben is az első számú szépirodalmi könyvkiadó volt a Szépirodalmi Kiadó mellett. Én biztos vagyok benne, hogy a szerkesztőkben semmiféle antiszemita érzület nem volt. Csakhogy a szöveg nagyon elütött attól, ahogy abban az időben a zsidóságról egyáltalán beszélni lehetett – s persze nemcsak a zsidóságról, a holokausztról, Auschwitzról is. Valószínűleg úgy érezhették, hogy a könyv kiadásával tabut lépnének át, úgyhogy inkább visszaadták a kéziratot mint irodalmilag sikerületlen művet. És miközben lényegében csak a tabuval nem akartak szembenézni, vakok voltak ennek a szövegnek a zsenialitására. E mögött egyébként Kertész Imrének az a fajta zsidóságtudata és identitása állt, ami szintén elütött a kor jellemző zsidó identitásaitól.
