Nincs feloldozás

Mezei Márk Utolsó szombat című regénye a 2018-as Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A szerzővel árulásról, szerelemről, zsidóságról és pusztító előítéletekről beszélgettünk.

KULTer.hu: Amikor beléptem a lakásába, rögtön megakadt a szemem egy festményen, amely egy haszid zsidót ábrázol, fején strájmlival. Több vallási tárgyú képet és tárgyat is láttam. Ezek arról tesznek tanúságot, hogy Önnek fontos a vallása. Alapos ismeretei vannak az ortodox zsidóságról, azon belül is a haszidizmusról, melynek egyik irányzata a belzi rabbi, Áron Rokeáh nevéhez kötődik. Mióta foglalkoztatta Áron Rokeáh története?

Áron Rokeáh történetével először az antwerpeni szatmári zsidó közösségben találkoztam. Egy sábeszi vacsorán megkérdezte tőlem a vendéglátóm, hogy honnan jövök, és amikor megtudta, hogy Magyarországról, elmesélte, hogy az ő apja volt, aki menekülése előtt leborotválta a belzi rebbe szakállát. Akkor elraktároztam magamban ezt a történetet, de hosszú évekig nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Meg kell valljam, a belzi rabbik története nem kimondottan foglalkoztatott. Tudtam, hogy hol van a jesivájuk Jeruzsálemben, tudtam, hogy nagyjából kik ők, de valahogy mégsem keltették fel soha az érdeklődésemet. Ennek talán az is az oka lehet, hogy Antwerpenben a szatmári haszid közösség nem kedvelte őket annyira – én pedig időm jó részét Szatmárban töltöttem. Szatmári haszidokkal imádkoztam és tanultam.

Sok évvel később azonban valahogy mégis feléledt bennem a sábeszi vacsorán hallott történet. Elkezdtem utánaolvasni Áron Rokeáhnak. Foglalkoztatni kezdett a személyisége. Az időszak, amit Pesten töltött. Mindent elolvastam, ami csak elérhető volt vele kapcsolatban.

1943-ban egy magyar tábornok közreműködésével szökött a lengyelországi bochniai gettóból Magyarországra, ahol jórészt Budapesten, a hetedik kerületben bujkált. Az utolsó napjait a Nagyatádi Szabó utca 32-ben töltötte, ami ma a Kertész utca. A feljegyzések szerint január 17-én menekült Palesztinába, a szökésben pedig az általa mélyen megvetett cionisták segítették. De még előtte, január 14-én testvére, Mordecháj Rokeáh elmondta azt a beszédet a Kazinczy utcai zsinagógában, amelyet ő írt, és amelyet később még több alkalommal is kiadtak nyomtatásban. Ebben nyugalmat és békességet ígért a zsidóknak, amelyet az Írás szavaival támasztott alá. Mielőtt végleg elhagyta volna Budapestet, hogy ne ismerjék fel, zsidó hívei leborotválták a szakállát.

KULTer.hu: Az Utolsó szombat az árulás és az emberi esendőség regénye. Áron Rokeáh magára hagyta haszid követőit abban a pillanatban, amikor azoknak a legnagyobb szükségük lett volna rá. Amikor a legfontosabb lett volna számukra a tiszta és őszinte útmutatás. A regény másik történetében pedig a keresztény Krisztina szerelmére, az alkoholista zsidó nőre, az illegális kommunista Magdára szabadítja rá a rendőrséget. Miért foglalkoztatja ilyen intenzíven az árulás témája?

Az élet egyik legfontosabb kérdésének tekintem annak a vizsgálatát, hogy hol húzódik meg a határ a túléléshez szükséges, ésszerű, még megmagyarázható és indokolható gyávaság és a védhetetlen árulás között. Hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik?

Áron Rokeáh az adott történelmi pillanatban megmentette ugyan a saját életét, de veszni hagyta a közösségét. Természetesen abban az időben a „menni vagy maradni” kérdésére sem volt egységes válasz. Voltak olyan rebbék, akik az előbbit, és voltak olyanok, akik azt utóbbit javasolták. Eltérően ítélték meg a helyzetet. A személyes és persze ennek megfelelően akár vitatható véleményem azonban az, hogy Rokeáh nem akart pánikot kelteni a hívei között, ugyanis ha arra biztatta volna őket, hogy ők is meneküljenek, könnyen lehet, hogy a szavait követő felfordulásban maga sem tudta volna feltűnés nélkül elhagyni az országot.

Nem kérdés, hogy mindez morálisan elítélhető. De vajon mi történik akkor, ha a mostani tudásunkkal is megvizsgáljuk a tettét? Mi van, ha az eltelt idő mégis őt igazolta? Ha azt látjuk, mára Belz, elsősorban Rokeáh vezetésének és szellemi irányításának köszönhetően a világ zsidóságának egyik legerősebb vallási közösségévé vált, és mindez az ő nevéhez kapcsolódik? Egyszerre ítélem el és mentem fel. Gyenge volt az adott történelmi pillanatban, elmenekült, de ennek köszönheti az életben maradását. Egy halott vezető nem tud tanítani, iskolát alapítani, és nem tudja vezetni a népét.

KULTer.hu: A regény másik szála Krisztina és Magda szerelmi tragédiájáról szól. Mennyire volt tudatos a faluról felkerült parasztlányból lett cseléd elnevezése? A Krisztina jelentése, keresztény, Krisztus követője. A fekete „sémita” nő és a szőke parasztlány leszbikus kapcsolata szimbólumként is értelmezhető?

Azt gondolom, igen. Azokban az években a magyar nép elengedte az addig vele szervesen együtt élő, mintegy hatszázezer zsidó honfitársa kezét. A két nő, Magda és Krisztina viszonya is ennek az együttélésnek a lehetetlenségét akarja kifejezni. Szeretik egymást – nem szeretik egymást. Tudnak együtt élni – nem tudnak együtt élni. De Krisztina nemcsak elárulja Magdát, hanem egyúttal szívességet is tesz neki. A regény kulcsjelenetében ugyanis Magda zsidó identitása akkor erősödik meg, amikor a vita hevében Krisztina lezsidózza. Ez ma is így van. Nagyon sok zsidó egészen addig nem foglalkozik a zsidóságával, amíg azt nem vágják az arcába.

KULTer.hu: A belzi rabbi hajnalban fürödni indul a jéghideg Dunába, közben majdnem a folyóba vész. Halálközeli állapotában, mintegy látomásban zsidó asszonyok, lányok, gyerekek élettelen testei úsznak körülötte. Tudatosan előrevetítette ebben a mozzanatban az 1944 novemberében, decemberében elkövetkező mészárlásokat? Ezzel visszakapcsolt a Krisztina–Magda árulás metaforájához?

Igen, lehet olyan olvasatot találni a szövegben, ami szerint minden lejátszódik abban a pillanatban a Dunában, ami hónapokkal később meg fog történni a magyar zsidósággal. A rabbi majdnem belefullad, de végül megmenekül, az itt maradottakat azonban elpusztítják.

A teljes cikk ide kattintva olvasható.