Népirtás és az áldozatiság kisajátítása Horvátországban

Az usztasák története és emlékezete

A második világháború éveiben – írja áttekintésében a Mérce – fennálló horvát államban csakis az „igazi horvátok” rendelkezhettek jogokkal, az usztasák a kisebbségieket szisztematikusan és brutálisan üldözték. A kortárs Horvátországban viszont a világháborút egy olyan történet részeként mesélik el, amelyben a horvát nép áldozat, a fasiszta elkövetőkkel együtt.

A húszas évek turbulens eseményei 1928. júniusában értek tetőpontjukra, amikor is a Horvát Parasztpártot vezető Stjepan Radić-ot a Parlamentben lelőtték, amibe hamarosan bele is halt. Ennek hatására az uralkodó, Sándor (Alekszander) királyi diktatúrát vezetett be 1929. januárjában, a Jogpártot addig vezető Ante Pavelić pedig Olaszországba menekült, ahol is elkezdte szervezni és vezetni az usztasákat (magyarul: felkelőket).

Pavelićról – a kire hívei Poglavnikként, azaz vezérként hivatkoztak – támogatói azt gondolták, hogy ő az a „kiválasztott” személy, aki a független Horvátország évszázadok óta dédelgetett álmát megvalósítja majd. Szervezetének fő célja valójában nem más volt, mint hogy – bármi eszközzel és bármi áron – létrehozza a horvát államot, melyben csakis az „igazi horvátok” rendelkeznek majd jogokkal.

Az usztasák anyagi és logisztikai segítséget is kaptak a fasiszta Olaszországtól, ahol szervezetük központja volt található, ugyanakkor Magyarországon, Németországban, Belgiumban és Dél-Amerikában is tevékenykedtek – a zalai Jankapusztán például katonai kiképzésben részesítették tagjaikat. A Jugoszláv Királyság destabilizálására irányuló akcióikat is épp Magyarországról és Olaszországból indították. Számos kisebb terrorakción túl nagyobb katonai műveleteket is végrehajtottak, mint például az 1932-es ún. velebiti felkelés vagy Sándor király 1934-es marseille-i meggyilkolása.

A harmincas évek során az usztasa szervezet eközben szilárdabb struktúrákat alakított ki, tagjai tovább radikalizálódtak, és a szervezet maga is átment a fasizálódás folyamatán: amint azt számos kortárs kulcsdokumentum bizonyítja, az ultranacionalista szervezetből a korban domináns fasiszta ideológiát, így a nácik antiszemitizmusát is propagáló szervezetbe való átmenet egyértelműen lezajlott. Mivel az usztasák legfőbb támogatója és védelmezője ekkoriban a Mussolini által uralt Olaszország volt, az usztasáknak nagyon is közvetlen tapasztalataik voltak a fasiszta rendszer működéséről. Ez tette lehetővé az usztasa vezetőségnek, hogy a fasiszta ideológia kulcselemeit átvegyék és mozgalmuk ideológiáját, akárcsak későbbi, a horvát nemzet „tisztogatások általi újjászületését” célzó politikájukat, államépítésük és társadalompolitikájuk formáit közvetlenül a fasiszta forrásból merítsék.

Az Usztasák – Horvát Forradalmi Szervezetet az 1920-as évek legvége és 1931 között hozták létre. Vezetősége és korai tagjai a Horvát Jogpárt és annak ifjúsági szervezete, a Köztársasági Fiatalság Horvát Jogegyesületből kerültek ki, akiket 1928-ban Horvát Véderőre neveztek át. A Jogpárt politikai programjának központjában a horvátok történelmi jogai és a horvát területek elidegeníthetetlenségének gondolata állt. A párt tevékenysége az 1920-as években a konvencionálisnak nevezhető politikai aktivitáson túl kiterjedt az utcai erőszakra, a horvát nép „ellenségeinek” meggyilkolására és különböző terrorcselekményekre is.

Teljes cikk