Nem boldogság zsidónak lenni

Zsidók a válaszúton; Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében; A magyar költészet Petőfitől Adyig; Voltam poéta én is… Néhány tanulmány, esszé, verseskötet, és regény címe abból az igen gazdag, termékeny életműből, amely kerek harmincöt esztendeje tört meg. Harmincöt éve hunyt el Komlós Aladár. Nevét ma nem gyakran emlegetik, holott a híres Nyugat-folyóirat második nemzedékének egyik legfelkészültebb, legkarakterisztikusabb kritikusa és tanulmányírója, az egyik legjelentősebb magyar irodalomtörténeti összefoglaló mű szerzője volt.

…az ember egyenlő, a születési különbség nem számít, mindenkit saját értéke szerint kell megítélni…”

Komlós – családi nevén Kredens – Alsósztregován látta meg a napvilágot 1892. december 10-én egy zsidó családban. Gyermekkorát Ipolytarnócon, majd Losoncon töltötte, itt is végezte középiskolai tanulmányait. Egyik tanára, Bodor Aladár költő hatására kezdett el az irodalommal foglalkozni, különösen Ady Endre poétikája ragadta meg. Ekkortájt már kezdetleges verseket is írt, szerkesztette a helyi diákújságot. Budapesten magyar-latin tanári szakon diplomázott; részt vett a szabadgondolkodó egyetemi hallgatókat tömörítő, pacifista szellemű Galilei-kör tevékenységében is. Harcolt az első világháborúban, meg is sebesült és fogságba is esett. Betegen tért vissza Magyarországra.

Felépülését követően nagy lelkesedéssel vetette bele magát a költészetbe; hamar közre is adta első önálló verseskötetét, a „Voltam poéta én is” – címűt. Időközben egy kassai iskolában kapott munkát, de egy újságcikke miatt elbocsátották. A neves társadalomtudós-politikus, a Károlyi-kormány egykori nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, az emigráns Jászi Oszkár sietett a segítségére, odavette a Bécsi Magyar Újsághoz. Ez sem jelentett stabil megélhetést, a lap hamarosan megszűnt. Egy ideig a Színházi Életnél is dolgozhatott, de aztán jó néhány állástalan esztendő következett. Mindenesetre, még ha nehéz is volt számára a megélhetés, Komlós keze alól újabb és újabb művek kerültek ki. Szorgalmasan írt, a felvidéki lapokhoz küldte a verseit, cikkeit, s 1925-ben a Nyugat is közölte első írását. Három év múlva, 1928-tól a budapesti zsidó gimnáziumban megbízatást kapott a magyar és latin tanítására, kisebb megszakítással 1944-ig ott taníthatott. Közben fordított, főként franciából és németből, illetve szerkesztette többek közt az Ararátot, a Magyar zsidó évkönyvet, amely 1939 és 1944 között hatszor jelent meg a Pesti Izraelita Leányárvaház kiadásában, jótékony céllal. Komlósnak az volt a szándéka, hogy ezt az almanachot a magyar zsidó irodalom orgánumává formálja. Célja „olvasói nevelése volt, lelki egészségvédelem, az, hogy legyen erejük vállalni sorsukat, s emelt fővel, egyenes gerinccel és csorbítatlan önérzettel tudjanak szembenézni a halállal. Ám haljunk meg, ha muszáj, de hogy még szégyelljük is magunkat, azt már nem.” 1942-ben Komlós Aladár kéziratot kért az általa szerkesztett Ararát számára Radnóti Miklóstól, de a költőtárs elutasította a felkérést. Minderről „Radnóti Miklós kiadatlan levele a zsidóságról” – címmel a még szamizdatként megjelenő Beszélő 1986/1-es száma közölt cikket, amely ma elérhető az interneten is.

1929-ben jelent meg Zsidó lélek- című tanulmánya a Korunkban. Többek közt ezt írta benne:

„…az ember egyenlő, a születési különbség nem számít, mindenkit saját értéke szerint kell megítélni, a történetileg ránk maradt értelmetlen előítéletek megszüntetendők, a nemzeti és vallási válaszfalak nem lényegesek s az emberiség egyetlen egységnek tekintendő. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság e tételeket – bár azok jórészt már a régi prófétáknál is megvannak – mai társadalmi helyzetének tapasztalataiból posztulálta. E humanisztikus vallás a modern zsidó vallása, ennek tételei a legmagasabb rendű magától értetődőségek előtte, más népeknek távolról sem olyan természetesek. Míg a túlvilág-hívő katolikus ember a transzcendens dolgok és a végtelenség megélésére, a magyar kálvinista arra vágyik, hogy nemzetével egy lelkesedésben forrjon össze, addig a nemzetek fölött lebegő és számára érthetetlenül mindenfelől üldözött modern zsidó az emberek és népek testvéresülésének mámoráról álmodik. A katolikus előtt aztán akkor tátongnak fel a legmélyebb miértek, ha elveszti hitét a túlvilágban; a kálvinista megrendülése akkor kiált leghangosabban Istenig, ha elbukik a nemzete; a zsidó az univerzalizmus helyett magányának bús melegére bújik, ha nem hisz többé a világmegváltó apostolkodás lehetőségében. Vagy fordítva: Érezvén, hogy egyedül van s nincs otthona sehol, belekapaszkodik az álomba, hogy egyszer majd mindenütt otthon lesz. De ez a mindenütt-otthon-levés olyan csak, mint az országutak vándorának mindenütt-otthon-levése… Nem boldogság zsidónak lenni…”

A teljes cikk itt olvasható.