Nem a vitrinben ülünk
interjú Toronyi Zsuzsannával, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár vezetőjével.
„A Holokauszt nem alkalmas arra, hogy muzeológiai eszközökkel mutassuk meg, mert tárgyakkal bemutathatatlan, hiszen a lényegét nem lehet kiállítani” – állítja Toronyi Zsuzsanna. Szerinte erre egyedül a művészet képes. Az újraegyesített Zsidó Múzeum és Levéltár vezetőjével a zsidó muzeológiáról, a készülő kiállítás koncepciójáról és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga átalakításáról is beszélgettünk. Szakmai szempontból előnyösebb, hogy ugyanaz a személy vezeti a Levéltárat és a Múzeumot?
Az ilyen örökségi intézményeket előnyösebb egységben kezelni. Amikor külön működött a Múzeum és a Levéltár, az azért volt rossz, mert egy levéltári dokumentum és egy múzeumi tárgy tud egymásról annyit mesélni, amit együtt interpretálni sokkal érdekesebb, mint külön-külön. Személyesen viszont sokkal jobb volt kissé a háttérben lenni, mint a kirakatban.
Ha egy mondatban kellene meghatározni, akkor miben lesz más az ön vezetésével a Múzeum és a Levéltár?
Azt gondolom, hogy minden kultúrát olyan módszertannal kell bemutatni, ami abból a kultúrából magából fakad. A doktori témám is annak a feltárása, hogy mitől más egy zsidó múzeum mint a többi. Most, az alapítása után száz évvel, alakulhat ki az önálló módszertanunk, ami valójában zsidó módszertan. Nem egyszerűen kihelyezünk tárgyakat, hanem diszkusszió alapjává teszünk bizonyos örökségelemeket.
Ez folyamatos párbeszédet jelent a közönséggel?
Igen. Az 1980-as években bejött az új muzeológiának nevezett irányzat, ami a korábbiaknál sokkal interaktívabb, a társadalmi kérdésekre jobban reflektáló muzeológia. Ennek gyakorlata lényegében ugyanaz, mint a talmudi interpretációs keretrendszer, csak mi nem a misnát értelmezzük, hanem a misnaként megőrzött tárgyi örökséget. Mindazt, amit eleink megőriztek. Ebben a holokauszt utáni törés nagyon fontos pont. Ugyanúgy tekintek a tárgyi örökség szempontjából a második világháború és holokauszt időszakára, mint a szentély pusztulására. Volt egy kataklizma, de ami megmaradt, azt ugyanúgy el kell látnom kommentárokkal és ugyanúgy meg kell tanulnom a jelentésüket a bölcseim kommentárjaival, illetve a tárgyak által kiváltott tudásával együtt, mint ahogy az a talmudi örökségben megjelent. Ha jól csináljuk, akkor ez nagyon komoly különbség az általános muzeológia és a zsidó muzeológia között. Mi folyamatosan reflektálunk, a mieink nem olyan örökségelemek, amiket bezárunk egy vitrinbe, és onnantól kezdve érinthetetlenek, ikonok és kizárólag szakrális tárgyak, hanem folyamatos kapcsolatban vagyunk velük.
Ennek a módszertannak vannak a világban mintái?
Erről szól a muzeológiai szakirodalom. Igyekszem követni az eredményeket, a jó gyakorlatokat. Jó és rossz is egyben, hogy a muzeológia még csak alakuló szakterület, viszont nagyon gyorsan fejlődik. Ebből a hiányból és bőségből az fakad, hogy a személyes kapcsolatoknak nagyon nagy jelentőségük van. Ha látunk valami jót, akkor azt nem féltékenyen eltesszük, hanem megosztjuk. Mert egy jó gondolatnak a múzeumi megjelenítése, interpretációja egész más lehet New Yorkban, Tel-Avivban vagy épp Budapesten.
A pénztár előtt tömött sorok kígyóznak. A múzeumot is megnézik a látogatok, vagy a zsinagóga a fő látványosság?
Felmennek a múzeumba is. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert nagyon nagy mennyiségű turista látogatja ezt a kicsiny múzeumot. Az első emeleten van az állandó kiállítás, a másodikon eddig időszaki tárlatok voltak. De annyian jönnek a múzeumba, hogy az emberek nem férnek el az állandó kiállításon, amit ezért szeretnék két emeletre széthúzni. Méghozzá úgy, hogy az első emeleten lesz az általánosabb érvényű anyag, elsősorban azokra a csoportokra fókuszálva, akiknek csak egy órájuk van erre a komplexumra, beleértve a zsinagógát, a temetőt és minden egyebet. A második emeleten szeretnék egy elmélyedőbb, inkább a helyi közösségre fókuszáló kiállítást létrehozni, ahová vissza lehet járni, ahol folyamatosan lehet tanulni, és amely árnyaltabb tudást ad.
Van olyan terv, hogy valamiképpen belefolyjék a zsidó múzeum a közoktatásba? Ott van például az Üres padok program, amelynek célja, hogy a fiatalok megismerjék, mi történt hetven éve a zsidó származású, hasonló korú diákokkal, akik egyszer csak eltűntek az iskolapadokból.
Igen, a mi tárgyaink igazán kiváló alanyai ennek a megközelítésnek. Eddig is volt múzeumpedagógiai projektünk. Ez nem csak a mi igényünk, hanem a közoktatásé is. Készítettünk például egy füzetet, ami a Dohány utcai zsinagóga környezetének bejárását segíti. Azt örömmel lehet kézbe venni. Nem egy stencilezett borzalom, hanem gyönyörű tipográfiával elkészített foglalkoztató füzet, aminek lesznek újabb fejezetei is. A múzeumok, archívumok világa nagyon érdekes, s ha jó időben „nyitjuk ki” rá a gyerekeket, akkor fogékonnyá válhatnak rá. Segít az Éjszaka a múzeumban című film vagy a Múzeumok Éjszakája program, de azok a hatások is, amik a populáris kultúrából beszivárognak. Mi nem csak nézegetjük a tárgyakat, hanem azt a tudást is hozzátesszük, hogy miként lesz bármely tárgyból múzeumi darab. Mi az a folyamat, amin végig kell mennie egy tárgynak azután, hogy beérkezett a gyűjteménybe? Hogyan válik a gyűjtemény szerves részéve? Erre nagyon kíváncsiak a gyerekek. Most nyári tábort is hirdettünk. Tavaly ősszel csináltunk egy családkutató őszi tábort, az inkább afféle identitásfejlesztés volt. Családfát, helytörténetet kutattunk.
…
Hogy áll a Rumbach Sebestyén utcai Együttélés Háza projekt?
Ennek a projektnek az ötlete akkor merült fel, amikor kezdett kiderülni, hogy a Sorsok háza megosztja a közvéleményt. Már 2006-ban írtam egy tervezetet arra, hogy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát be lehetne kapcsolni abba a múzeumi körbe, amiben dolgozunk. A Zsidó Múzeum picike épület, nincs elég raktára, irodája, kiállítótere. Azt tervezzük, hogy méltó módon elmagyarázzuk: mitől más a Rumbach szakrális tere mint a Dohány utca szakrális tere, miben különbözik a két zsinagóga, még akkor is, ha ugyanaz a közösség használta. Ugyanakkor van hat emeletnyi jól használható irodaház, ahol olyan időszaki kiállítási tereket és oktatási egységet tudunk létrehozni, amely azokat a kínzó hiányokat orvosolhatná, amelyekkel állandóan szembesülünk a Zsidó Múzeumban. Az a célunk, hogy ez egy hely legyen Budapesten. Mindenkinek legyen világos, hogy van egy Zsidó Múzeum a városban.
Köves Slomó rabbi szerint nem helyes, ha egy múzeum beköltözik egy zsinagógába egy olyan városban, ahol van pezsgő zsidó élet. Mi a véleménye erről a vitáról?
Azt gondolom, hogy ennek a zsidó életnek megvannak a maga helyszínei, és ahogy látom, ezek általában nem is az ilyen nagy méretű zsinagógába törekszenek, hanem sokkal inkább megfelel a mostani sokszínű zsidó valóságnak az, hogy több kisebb közösség van és a különféle irányzatok mind megtalálják a maguk helyét.
Nem fenyeget az a veszély, hogy a zsinagógába költözött múzeummal belterjessé válik ez az élet?
Nem. A Rumbach utcában ez a két funkció nagyon jól külön választható. Nincs átlátás az irodaház részből a zsinagógába. És a zsinagógából nincs átlátás az időszaki kiállítási térbe. Amit a volt zsinagógai térbe terveznék az pont arról szól, hogy mit jelent a diaszpora-lét. Nincs meg a tóra szekrény, nem is szeretném újraépítetni, mert úgy érzem, nem helyes eljárás, hogy ha valami elemeiben sincs meg, akkor azt utólagosan rekonstruáljuk. De, a helyén be tudunk mutatni olyan múzeumban megőrzött tárgyakat, amik a magyar zsidók imáihoz, Jeruzsálemhez, a keleti irányhoz kapcsolódnak. A centrális térben ott a bima helye, ami szintén nincs meg, tehát azt sem tudjuk rekonstruálni, de be tudjuk mutatni gesztus értékűen azt, amit a zsidó közösségnek a tóra felolvasás, a tóra jelenidejűsége jelent. Ezt olyan autentikus megőrzött elemekkel tennénk, ami jelenleg raktárban vannak és itt méltó módon nyernének elhelyezést. Emellett el tudnánk magyarázni, hogyan zajlik egy hagyományos zsidó istentisztelet.
