„Neki köszönhetem, hogy élek” – Kubinyi Zoltán hihetetlen története

Kubinyi Zoltán története egyszerre szól egy rendkívül kalandos szökésről és egy magyar katonatiszt példásan gerinces kiállásáról a második világháború borzalmai közepette. Marta Fuchs San Franciscó-i könyvtárosnő most Legacy of Rescue: A Daughter’s Tribute (Az életmentés öröksége: Egy lány tisztelgése) címmel thrillert írt édesapja, Fuchs Miksa és megmentője, a magyar honvéd nagy meneküléséről és tragédiájáról. A szerzővel emlékeiről és történelmi küldetéstudatáról beszélgettünk.

A válasz nagyon egyszerű: Kubinyi Zoltán magyar honvédtiszt 1945-ben megmentette az édesapámat, így bátyám is, én is, sőt gyermekeink is neki köszönhetik életüket. Tartozom annyival, hogy egy tisztességes férfi emberségéről hírt adjak a világnak. Családom történetét már megírtam Henry bátyámmal a Fragments of a Family (Egy család töredékei) című munkában, amiben Kubinyiról is szóltunk. De addig nem tudtam nyugodni, amíg nem állítok emléket Kubinyi Zoltánnak külön könyvben is. Édesapám születésének századik évfordulójára, mintegy születésnapi ajándékként végre elkészült az írás.

Miért várt ilyen sokáig?

Nem teljesen rajtam múlott, hiszen sokáig alig tudtam valamit szüleim múltjáról. Édesanyám családja megjárta az auschwitzi haláltábort, mindössze három lány élte túl a népirtást. Édesapám „csak” munkaszolgálatos volt Ukrajnában öt évig, családjában ő az egyedüli túlélő, két nővére, bátyja ugyancsak Auschwitzban halt meg. Szüleim a háború után szülőföldjükön, Tokajban telepedtek le. Amikor az 1956-os forradalom kitört, elhatározták, hogy elmenekülnek Magyarországról. Gyerekeik jövőjét külföldön nagyobb biztonságban látták. Kaliforniában kötöttünk ki végül. Beilleszkedtünk, tanultunk, aztán éltük a magunk életét. Henry bátyám nemzetközi hírű tudós, én pszichológus és könyvtáros vagyok.

A szüleik sokat beszéltek a múltról?

Érdekes módon alig. Pontosan nem ismerem az okát, de társadalmi, pszichológiai magyarázata egyaránt lehet. Amerikában a népirtás felidézése nem mindenki számára volt kívánatos. De azt hiszem, hogy szüleim sohasem akarták a szenvedés terhét gyermekeikre tenni. Optimista, szívélyes, jó emberek voltak világ életükben. Magyarnak és zsidónak vallották magukat, minket is így neveltek.

Hogyan jött elő a Kubinyi-történet?

Teljesen véletlenül. San Franciscóban dolgoztam a holokauszt-könyvtárban, amikor egy rendező 1978-ban azzal keresett meg, hogy dokumentumfilmet akar csinálni a túlélőkről. Segítettem a szüleimnek felkészülni az interjúra, igazából ekkor hallottam először, mi is történt apámmal a második világháborúban. Faggattam, kitartóan kérdezősködtem, s a visszaemlékezés alapján lassan összeállt a kép.

Hogyan kezdődött a történet?

Körülbelül kétszázötven zsidó társával együtt édesapám Ukrajnában, a brjanszki erdőben levő munkatáborba került, ahol közel öt évig fakitermelést végeztek. Amikor 1945 elején a németek visszavonulásra kényszerültek az orosz fronton, egyre zavarosabb volt a helyzet a lágerben is. Az erdőben bujkáló partizánok környékezték meg a munkaszolgálatosokat, arra biztatták őket, hogy öljék meg a magyar őröket, és az elkobzott fegyverekkel csatlakozzanak hozzájuk. Ezt a felkérést a többség visszautasította, egyrészt a magyar tisztek nem bántak velük rosszul, miért ölték volna meg őket. Másrészt a partizánélet, különösen a legyengült öreg zsidó férfiaknak, nagyon veszélyesnek tűnt. De így is sokan átszöktek, ami miatt retorziót, tizedelést helyeztek kilátásba. Amikor az éppen ez ügyben tevékenykedő lágerparancsnok megsérült, új vezető került hozzájuk, egy mélyen hivő, adventista hadnagy: Kubinyi Zoltán.

A teljes interjú itt olvasható.