“Nekem kell majd harcolni a hamis emlékművek ellen…”

Írta: Fritz Zsuzsa - Rovat: Hírek - lapszemle

Az amerikai hadsereg 1945. május elején szabadította fel Németországban a mühldorfi lágert,

amely a dachaui koncentrációs tábor egyik külső, úgynevezett fióklágere volt. Főleg magyar zsidó foglyokat kényszerítettek itt embertelen munkára: betonbunkert építettek a német légierő számára. Az ismert magyar áldozatok száma négyezer. Bródy Imre, a kripton lámpaizzó feltalálója megtudván, hogy feleségét és kislányát deportálták, önként szállt a mühldorfi koncentrációs táborba induló vonatra.

Idén, a láger felszabadulásának hatvankilencedik évfordulója alkalmából a megemlékezésen Fritz Zsuzsa a Bálint Ház igazgatója mondott beszédet 2014. április 28-án.

KZ_Friedhof_Mühldorf_2

“És ki emlékezik majd? Mit használjunk az emlékek megőrzéséhez?
Hogyan őrzünk meg bármit is e világon? Sóban és cukorban, magas hőmérsékleten, mélyfagyasztva, vákuum-csomagolásban, szárítva, mumifikálva. De a legjobb módja az emlékek megőrzésének, ha konzerváljuk őket a felejtésben, hogy még egy pici emlékezés se juthasson be és zavarhassa meg az emlékek örök nyugalmát.”
(Jehuda Amichai izraeli költő)

Egy olyan országban emlékezem most, ahol megküzdöttek az emlékekkel.

Egy olyan országból jöttem, ahol inkább felejteni akarnak.

Egy olyan helyen állok most, ahol nagyon sok magyar zsidó vesztette életét.

Egy olyan közösségből jöttem, amely új életet próbál teremteni magának.

1966-ban születtem Budapesten, egy volt csillagos házban.

1966-ban születtem Budapesten, egy városban, mely éppen már évtizedek óta felejteni próbált.

Az én szüleim és nagyszüleim is felejteni próbáltak, ezért elfelejtették megmondani, hogy zsidó vagyok. Így azt is elfelejtették megmondani, hogy az mivel jár.

Csak évekkel később jöttek sorban a történetek bujkálásról, munkaszolgálatról, a római katolikus nevelőnőről, aki megmentette a családot, védett házakról, gettóról.

Mégis, két anyai nagyszülővel egy lakásban felnőve úgy éreztem, minden kerek, az enyéim túlélték. Nem akartam szembesülni a tragédiával, a közösségem tragédiájával. Mint ahogy sokan mások sem akartak, nem akarnak ma sem.

Fiatal voltam, gondtalan, hárítottam a felelősséget. Mert nem tudtam akkor még, az emlékek elől nem érdemes elmenekülni. Emlékezni érdemes. Jól emlékezni nehéz, de segítséget nyújt, békét teremt, jövőbe néz.

Olyan helyen állok most, ahol nincsen más lehetőség, csak a szembesülés. Második generációként az én emlékeim örökölt emlékek. S mint ilyenek nehéz örökséget jelentenek, hiszen feladatot is rónak rám. A túlélők elmúlásával nekem kell majd emlékeznem, továbbvinnem a történeteket, élő mementóvá válni, nekem kell újra és újra szembesíteni a körülöttem lévőket az örökölt emlékfoszlányokkal.

Nekem kell majd harcolni a hamis emlékművek ellen és új, beszélgetéseket, tisztázó dialógust indító, őszinte emlékműveket állítani.

Nekem kell majd osztályok elé kiállni és emlékeztetni.
Nekem nem szabad majd felejteni.

Sohasem.

Sokat beszélnek ma a történelem tanulságairól, igazságról, narratívákról, látszólag talán még viták is vannak, pedig nincs igazi párbeszéd és nincs igazi szembenézés.

Mert ahhoz mi is kellene? Őszinteség, nyitottság, igazi keresése a múlt történeteinek a jövő érdekében.

Ray Bradbury könyvében a 451 Fahrenheit-ben a nagy világégést túlélő pár ember az erdőbe menekül és a világirodalom legfontosabb könyveit ismételgeti magában. Azokat az alapműveket, melyeket az államhatalom elégetett, veszélyesnek talált. Azért tanulják ezeket a műveket, hogy ha majd minden újrakezdődhet, legyen aki még emlékszik és újraírja azokat.

Mindazok a nem kevesek, akik most itt állnak, akik összehozzák a megemlékezéseket, életben tartják az emlékhelyeket, akik munkájukkal, lelkesedésükkel, szakértelmükkel, akik történeteikkel és tanító munkájukkal életben tartják az emlékezést, akik emlékeztetnek, szent feladatot végeznek. Pont ezen a héten olvassuk fel a zsinagógákban a kedosim hetiszakaszt, melynek egyszerű felszólítása ennyit mond: szentek legyetek. Mindenkinek szól a mondat, s nem másról, mint felelősségről. A tettek, a cselekvés felelősségéről. Az emlékezés és emlékeztetés nehéz feladatáról.

Emlékezni szent dolog. Emlékeztetni kötelesség. Mert csak akkor lehet jövőt építeni, ha feldolgoztuk a múltunkat, szembenéztünk vele, tanultunk belőle. És akkor tudni fogjuk, hogyan tovább.

Én, aki egy felejteni akaró országból jövök, most itt állok, hol többségében magyar zsidókat öltek halomra és emlékezem… Mindazokkal, akik itt állnak most velem, a túlélőkkel és a jövő generációival együtt, a jövő érdekében.

Emlékezem. Nem felejtek. Soha.

Mühldorf, 2014. április 28.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]