Néhány Kertész-paradoxon

Kertész másfél évtizeden át élte a pesti linkek életét. Barátja, Kállai István tanácsára és közbenjárásával 56 után habkönnyű bohózatokat írt, és csak 1961-ben döntött úgy, hogy komoly író akar lenni.

1948-tól nálunk is a XIX. századi cári cenzúra szabályai léptek érvénybe. Minden szerkesztő előzetes cenzorrá minősült, és az állása függött attól, helyes döntést hoz-e a kézirat engedélyezésével, átíratásával vagy elutasításával. A szerkesztők, kevés kivételtől eltekintve művelt, irodalmat szerető emberek, bizonyos keretek között többnyire segítették az írókat, és tudták, hogyan kell összekacsintani az olvasókkal. Elsősorban a szomszéd íróasztalnál ülő másik lektortól féltek, aki feljelentette őket, ha nem bizonyultak elég ébernek. Fölöttük álltak a főszerkesztők és az igazgatók. Ha még ők sem tudtak dönteni, a szuperlektorok – párthű akadémikusok – kezébe került a kézirat. Utánuk a Kiadói Főigazgatóság és a Pártközpont döntött. Ha végül pozitív döntés született, a könyv minimum másfél-két év – de inkább hosszabb idő – alatt elkészült, és újabb, immár utólagos cenzúrán esett át, mert időközben történhetett a világban bármi, amitől az egykor veszélytelenné minősített kézirat a nemzetközi imperializmus gyúanyaga lett. Még így is hibáztak olykor, és a könyvet be kellett zúzni, olykor a boltokból és könyvtárakból szerezve vissza a példányokat.

A Sorstalanság kéziratának sorsa átlagos. Az egyik kiadó visszautasította, a másik kiadó pedig elfogadta anélkül, hogy bármit is átíratott volna a szerzővel. Aránylag gyorsan jelent meg, és négy kritikus megdicsérte. Másfél-két flekknyi terjedelemnél hosszabban nem méltathatták, mert az első könyvével 46 évesen jelentkező szerző nem tartozott semmilyen klikkbe, rövid kritika illette meg. Generációjának elismert írói közé semmiképp sem törhetett be, a szerepek rég le voltak osztva. Az individuumot a kelet-európai lelkiség csak akkor viseli el, ha egy kollektívum fegyelmezett, engedelmes részének tekintheti. A magyar irodalmi termelés Gyulai Pálék alapvetése óta feudális jellegű, a jobbágyi eredetű, kispolgári romantikával súlyosbított közösségi mentalitást a kommunista eszme felülről diktált mítosza tovább erősítette. Néhány hivatalosan elismert nemzeti vátesz és ugyancsak elismert ellenvátesz alá sorolták be az új szerzőket. Ha valaki eredeti hanggal, saját személyiséggel érkezett, és nem volt valamely nagyság fegyverhordozója, kiadták ugyan, de nem reklámozták. Mint a modern magyar irodalom történetében mindvégig, politikai és ideológiai, nem esztétikai alapon folyt az értékelés. A hivatalosság struktúráját képezték le a többé-kevésbé ellenzéki körök a maguk némileg eltérő ideológiájával, így hát a kifejezetten jóindulatú kritikusok sem írták le, hogy a Sorstalanság remekmű. Elsőként Hajnóczy Péter, az érzékeny, művelt, margón vegetáló alkoholista vette észre, aki ugyan lusta volt, hogy a véleményét megírja, de nekem is ő hívta fel rá a figyelmemet. Később csalódnia kellett a felfedezettjében, amikor hívás nélkül egy üveg borral állított be hozzá, és Kertész az orrára csapta az ajtót. Másképpen volt deviáns a maga polgári módján Kertész, mint Hajnóczy szerette volna, de a margón volt a helyük mindkettejüknek, akárcsak a filmnyelvet feldúló Jeles Andrásnak, aki Kertész lakásába az utolsó hetekben is házihangversenyt szervezett.

Hosszú évekig egyetlen mozzanatból következtethetett csak a szerző arra, hogy a regénye mégis képes hatni. Kertész akkori felesége, Albina pincérnőként dolgozott. Miután a kéziratot a Magvető 74-ben visszautasította, Albina kihallgatást kért a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat igazgatójától. „A férjem nagy magyar író – mondta –, de nem adják ki, én tartom el, itt a regényének a kézirata, olvassa el az igazgató elvtárs, és adjon nekem fizetésemelést.” Az igazgató átvette a kéziratot, és két hét múlva felemelte Albina fizetését. Az igazgatóból húsz év múlva belügyminiszter, majd miniszterelnök lett, és azt a Horthy-rendszert igyekezett restaurálni, amely egykor Kertészt és a sorstársait megfosztotta a jogaitól. Magyarország nem egyszerű hely.

Kellemetlen volt és maradt a Sorstalanság szemlélete, amelyhez hasonlóval csak Tadeusz Borowski – Kertész egyik kedvenc írója – rendelkezett, aki nem éppen népszerű a hazájában, másutt pedig ismeretlen. Az áldozatokat közreműködőnek, többé-kevésbé aktív kollaboránsnak ábrázolják. A gyilkosok normális emberek, akik jól szervezett, a társadalom széles rétegei által támogatott cselekményben vesznek részt. A bűn az emberrel antropológiailag vele jár, mégis érdemes bűnnek minősíteni.

Ezt a szemléletet nem lehet felhasználni politikailag. A lelkek a XX. századi megpróbáltatások után, a mai távlatnélküliségben giccsre áhítoznak. Ki magyar giccsre, ki zsidó giccsre, lehet sorolni. A lelkek vezérre vágynak és kvázi-vallásokba menekülnek, legyenek azok konzervatív-soviniszta vagy liberális-humanista meggondolatlan törmelékek.

A teljes cikk itt olvasható.