Ne nyavalyogjunk: a Saul fia mellett van remekmű a magyarok tragédiájáról
A Saul fia után ne sírjunk, hogy miért nem nincs hazai remekmű a kommunizmusról, amikor van. Inkább kérdezzük meg magunktól, miért nem tettük kultuszfilmmé a Szökést.
Széles körben ünnepelték a valóban rokonszenves Röhrig Gézát, amikor azt mondta, a holokauszt mellett szerinte is szükség volna nagy filmekre a XX. század egyéb magyar tragédiáiról. A Saul fia főszereplője ezzel azoknak üzent, akik így vagy úgy, de azt sérelmezték, hogy „miért mindig csak a vészkorszakról forgatnak a rendezők, és miért csak ezzel a témával lehet fesztiválsikereket elérni”.
Szerintem viszont hagyjuk abba a nyavalygást, nézzünk magunkba, és kérdezzük meg: miért nem becsüljük meg jobban a már most is létező alkotásokat? Miért nem döntött nézettségi csúcsokat például Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia nagyszerű mozija, a recski munkatábor életét bemutató Szökés? Miért nem tettük kultuszfilmmé azt az alkotást, amelyet (részben lengyel szereplői miatt) talán még Lengyelországban is nagyobb becsben tartanak?
Nagyrészt persze egyet lehet érteni Pion István költővel, a Magyar Nemzet munkatársával, aki – a Saul fia keresztény szereplőjeként – a mostani Heti Válaszban arról vall: nem az a gond, hogy nincsenek filmek a tárgykörben, hanem a minőségükkel akad probléma. Több alkotásra ez valóban igaz. De ettől még kérdés: sokan miért csak egy holokausztfilmre adott dacreakcióként ébrednek rá a magyar múlt mozgóképes ábrázolásának múlhatatlan szükségességére? Egyébként meg, saját jogán, korában miért nem tódultunk a moziba az olyan, már létező remekművekre, mint a Szökés?
