„Mit csináltál a világháborúban, nagypapa?”

Karsai László történész beszéde a 2014. március 19-i Holokauszt-megemlékezésen

A kérdést jó harminc éve akkor hétéves fiam tette föl holokauszt túlélő történész apámnak, aki elgondolkozva nézett unokájára. A fogaskerekű vasút lassan haladt velünk a Normafa felé, kirándulni mentünk. Visszafojtottam a lélegzetemet, ezt a kérdést én addig soha nem mertem feltenni. „Nem voltam katona…” –kezdte a választ–, „a Rabbiképzőbe jártam így nem vonultattak be munkaszolgálatra.” A következő kérdést megelőzve hozzáfűzte: „A zsidóknak, mint megbízhatatlanoknak nem adtak fegyvert a kezükbe, nekünk a munkaszolgálat jutott.” Ma már nem tudom, miért szóltam közbe, de Radnótit idéztem: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Apám pedig így folytatta: „Amikor bejöttek a németek 1944-ben, egy ideig a Zsidó Tanács székházában” (a Síp utca 12-ben) „futár voltam, üzeneteket vittem-hoztam. Majd elbújtam, nem tűztem fel a sárga csillagot. Azt minden hat éven felüli zsidónak házon kívül viselni kellett, hogy meg lehessen őket különböztetni a nem zsidóktól. Kerestem egy jó rejtekhelyet, a Budafoki úton találtam egy elhagyott villát. A szomszéd villában valamilyen SS parancsnokság volt. Sőt, néha egy-egy piros-csíkos nadrágos tábornok is feltűnt ott. Gondoltam, a villa szomszédságában csak nem fognak igazoltatni. Egyik éjjel betörtem a villába, és másnap reggeltől már én lettem a tulajdonos frontot járt és tüdőlövéssel leszerelt fia. Az SS-őrökkel néha beszélgettem, nagyon sajnáltak, hogy ilyen fiatalon ilyen súlyos a sebesülésem, és egész nap csak a nyugágyban tudok heverészni, olvasgatni, nem harcolhatok a hazámért… A kamrában volt elég élelem, volt egy kis megtakarított pénzem is, kihúztam egészen januárig. Akkor Pesten megkerestem a szerelmemet. Valaki felismert a házukban, feljelentett. Két nyilas azt a parancsot kapta, hogy vigyen be a nagy gettóba. Már sötétedett, útközben a fiatalabbik azt javasolta az idősebbnek, hogy lőjenek agyon. Az idős nyilas elgondolkodott egy kicsit, majd azt mondta: az volt a parancs, hogy adjuk le a nagy gettóban. Így éltem túl.”

Ekkor csöndesen belekérdeztem apám elbeszélésébe, hiszen anyámtól korábban hallottam ezt-azt. Mi lett Gottlieb Lászlóval? Apám, ha lehet, még komorabb lett, amikor legjobb barátja nevét említettem. „Neki volt bátorsága a megszállás után visszamenni Miskolcra, és a szüleivel együtt szállt fel a deportáló vonatra.” Kicsit felemelte a hangját: „Én gyáva voltam hazamenni. Lacit is megpróbáltam lebeszélni, a pályaudvarig győzködtem. Ő ment, én maradtam, s nem tudtam az anyámat megmenteni.” Gottlieb sem – vágtam vissza – jobb lett volna, ha ő is megpróbál elbújni. „Hogy bújjon, hová szökjön el 437.000 vidéki zsidó?” – kérdezett vissza – „Egy tönkretett, megnyomorított, antiszemita társadalomban esélyünk sem volt a tömeges szökésre, bujkálásra.”

Harminc éve, 1984. március 19-én a Síp utca 12. második emeleti dísztermében apám, Karsai Elek történész tartotta az emlékbeszédet. Tárgyszerű előadás volt. Amikor most, évtizedek múltán elővettem kézírásos jegyzeteit, nem lepett meg, hogy 1920-szal, a numerus clausus törvénnyel kezdte. „Magyar harakiri” írta, majd egy névsor következett a külföldre kényszerült szellemi nagyságokról Alexander Bernát filozófustól Szilárd Leó fizikusig. Őket Magyarország Teleki Pál törvénye miatt veszítette el, amely az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye volt. Apám még odaírta: „Nincs mit tanulnunk az NSDAP-tól.”

Igen, amikor 1943 áprilisában a Führer Klessheimben szemrehányásokkal halmozta el a kormányzó úr őfőméltóságát, hogy túlságosan enyhén bánik a zsidókkal, Horthy hazatérése után sértetten azt írta Hitlernek: „Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására… a zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.”

Horthy nem először dicsekedett azzal, hogy ő milyen nagy antiszemita. A Horthy-rendszer 22 antiszemita törvényéből tíz antiszemita törvényt, több tucatnyi rendeletet megalkotó és következetesen végrehajtó Teleki Pál miniszterelnöknek 1940 októberében a következőket írta. „Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.” Vegyük komolyan őfőméltóságát: 1944. március 19. után ezek szerint már nyugodtan nézhette az embertelenségeket, a szadista, oktalan megaláztatásokat, már nem volt szükség a zsidókra. Volt fontosabb is, mint 800.000 zsidó élete. Ami fontosabb volt: a megszálló csapatok kivonása, a nemzeti szuverenitás visszaszerzése. Csereüzletről lehetett szó. Horthy a helyén maradt, és kinevezte az új – még antiszemitább – kormányt. Annak élére nem a németek jelöltjét, Imrédy Bélát, hanem Sztójay Dömét, a nácik zsidóirtó tevékenységének részleteit nála is jobban ismerő berlini követét nevezte ki. Habozás nélkül kinevezte belügyi államtitkárnak az ország legvéresebb szájú antiszemitáját, Endre Lászlót, és másik régi, kedves szegedi vitézét, Baky Lászlót, az SS bizalmi emberét, aki barátibb érzelmekkel volt a nácik iránt, mint Szálasi Ferenc.

A magyar deportálóknak volt szuverenitásuk: Auschwitz-Birkenau krematóriumai nem győzték Endre Lászlóék tempóját. Adolf Eichmann csak a magyar hatóságok fegyelmezett, olykor lelkes, túlbuzgó tevékenységének köszönhette, hogy sikerült „Európa-rekordot” felállítania: május 14-től július 9-ig 147 vonattal 437.000 embert deportáltatni. Hitler egyébként Sztójaynak azt mondta, hogy Németország nem sértette meg Magyarország szuverenitását, csak megvédelmezik a magyarokat a zsidóktól és a zsidóbérencektől. A Zsidó Tanács egyik vezetőjének a Sztójay-kormány pénzügyminisztere pedig azt mondta: „Deportálás pedig nincs, mert azt a minisztertanács nem is tárgyalta.”

Emlékezzünk: egy-egy vasúti teherkocsiban 70-80, olykor 100-nál is több embert zsúfoltak össze, jó esetben egy vödör ivóvízzel és egy másik vödörrel a „testi szükségletek” elvégzésére. Csak egymáshoz préselődve, állva fértek el a deportáltak. A három-négy-öt napos út során egy-egy vagonban többen megőrültek, sokan belehaltak a szenvedésekbe. Kassán előfordult, hogy a deportáltakat leszállították a vagonokból, meztelenre kellett vetkőzniük.  Mintha a gettókban, gyűjtőtáborokban előzőleg nem is lett volna brutális motozás, még egyszer testi motozásnak vetették alá őket. A hatóságok ezrével kapták a feljelentő leveleket, értékeiket elrejtő zsidókról és nekik segíteni próbáló keresztényekről. Több városban a csendőrnyomozók is végignézték, ahogyan a bábák a nőket, a kislányokat és az öreg asszonyokat is hüvelyi motozásnak vetettek alá, persze kesztyű, vagy kézmosás nélkül, sorban, egymás után. Volt gettó, ahol „pénzverdének” nevezték azt a helyiséget, ahol a gazdagabb zsidókat kínozták, hogy elárulják, hol, kinél rejtették el értékeiket. Nagyváradon a nők méhébe áramot vezettek. Nem folytatom.

Horthy aláírta Jaross Andor belügyminiszteri kinevezését is. Amikor a minisztertanácson júniusban arról vitatkoztak, hogy külföldön rossz hírbe került Magyarország, mert az Auschwitzba deportált zsidókat elgázosítják és holttesteiket elégetik, Jaross csak annyit jegyzett meg: „Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel.” Hozzátette: „Az az állítás, hogy [a zsidók deportálása] a magyar nemzet jövőjére kiszámíthatatlan következményekkel fog járni, túlzás. Minden csoda három napig tart. Most néhány napig kiabálnak a külföldön, és azután senki sem fog törődni vele.”

Wass Albert júniusban egy kolozsvári újságban írt „Patkányok honfoglalása” címmel „állatmesét” arról, hogyan teszik tönkre a gondos gazda házát az oda befurakodott patkányok. Prohászka Ottokár katolikus püspököt sokan idézték akkoriban a zsidó fekélyről, amely csontvázzá rágja a magyarságot. De az antiszemita Tormay Cecilen és a nyilas Nyírő Józsefen, valamint a hozzájuk hasonló irodalmi szemeteken felnőtt generációból 1944-ben már nem sokan emlékeztek arra, hogy Szabó Dezső húsz évvel korábban miért is nevezte a Horthy-rendszert „görénykurzusnak”: mert a rendszerre az jellemző, hogy sunyi, lop és büdös.

Keresztény-nemzeti, mondták, és csak azt értették alatta már akkor is, hogy nem zsidó. Márai Sándor szavaival: „Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen és a markukat tartották.” A Horthy-rendszer születésétől kezdve antiszemita volt. Ez a rendszer nevelte azt a csendőrtisztet is, aki 1944 tavaszán azt jelentette, hogy a zsidók összegyűjtése során „… fordult elő néhány öngyilkosság, ez azonban az összegyűjtött zsidók nagy számához viszonyítva említést sem érdemel.”

Tíz és tízezrek vetették rá magukat a gettókba, gyűjtőtáborokba zsúfolt zsidók hátrahagyott értéktárgyaira, ingatlanaira. Budapest székesfőváros lakáshivatalát is valósággal megostromolták az igénylők. Újságban szólították fel a közönséget: „ne rohanja meg a lakáshivatalt, mert a lakáskiutalások a további intézkedésig szünetelnek.” A nagybányai rendőrkapitány azt jelentette, hogy a belvárosban „egyéni akciók” voltak, „jobboldali egyének” zsidókat tettek ki lakásaikból, vagy üzlethelyiségeik sürgős átadására szólították fel őket. A zsidók a felszólításnak engedelmeskedtek, panaszt meg nem mertek tenni.

Horthy július 6-án felfüggesztette a deportálásokat a fővárosból, mert rosszul tájékozott volt, s féltette hatalmát. Alaptalanul tartott attól, hogy ha elviszik a sárga csillagos házakból a zsidókat, a fővárost szőnyegbombázni fogják. Azt hitte, hogy Baky puccsot szervez ellene, ezért vezényelt több ezer csendőrt Budapestre. A szövetségesek hatalmas katonai sikerei meggyőzték, hogy a nácik és csatlósaik elveszítették a világháborút. Lassan felfogta a külföldi és belföldi tiltakozások, figyelmeztetések, fenyegetések jelentését is. Végre belátta, hogy szomszédaink, Románia és Szlovákia már rég abbahagyták a zsidók öldöklését, deportálását, csak mi szállítjuk elvakult dühvel az élő nyersanyagot az auschwitzi halálgyárba. Mindazonáltal Pest környékéről engedte a további deportálást, és augusztusban újra kezdett tárgyalni a nácikkal a fővárosi zsidók elszállításáról is. Pétain marsall és a francia államapparátus csak vonakodva deportált, a francia zsidók 74 %-a túlélte a holokausztot, a magyar zsidók 60 %-a elpusztult.

A zsidó vezetők többsége úgy vélte, semmit sem lehet tenni. Meg sem próbálták szökésre, ellenállásra bíztatni hitsorsosaikat. De voltak, ha kevesen is, akik megpróbáltak szembeszállni a gonosszal. Befejezésül egy korabeli nem cionista röplapot szeretnék idézni:

„Magunkra maradtunk… Fel a szívekkel! Mi nem kecsegtetünk benneteket menekülő élettel, csak szebb, dicsőbb elmúlással… Ne legyünk olyanok, mint a nyáj, melyet mészárszékre visznek… De ne legyetek öngyilkosok sem, mint már – sajnos – annyian testvéreink közül… Ki az utcára!”

Forrás: breuerpress.hu