Mióta nem tudunk a holokausztról beszélni?

A mai napig elterjedt vélekedés, hogy a holokausztról a háború után mind a zsidóság, mind a társadalom hallgatott. A Ludas Matyi korabeli, mai szemmel nézve néhol megdöbbentő őszinteségű karikatúrái azonban azt mutatják, hogy akkoriban sokkal inkább tabuk nélkül beszéltek minderről. Csak épp nem holokausztnak hívták. Hogyan kerültek ki a zsidók a történetből, és mi történt 1949-ben? Miért nem lehet ma úgy viccelni a vészkorszakkal, mint akkor? Miért fontos a Nemes Jeles László emlegetett „emberi arc”? Bódi Lóránt PhD-hallgató társadalomkutatóval beszélgettünk.

Miért kezdtél el a háború utáni zsidó házassági hirdetésekkel foglalkozni? Mire voltál kíváncsi?

Véletlenül jutottam el ehhez a témához. Anyagokat kerestem a kutatásomhoz, amely a vészkorszak reprezentációja közvetlenül a háború után, nagyjából a kommunista hatalomátvételig, mondjuk, hogy 1949-ig. De hogy még távolabbról kezdjem: eredetileg a hatvanas-hetvenes évekkel foglalkoztam és leginkább az itthoni zsidó hitközség és az egyházügyekért felelő Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagait kutattam, ezeken belül is leginkább a zsinagógaeladások témája érdekelt. Ez nagyon érdekes kérdés, mert a hatvanas években látványosan megnőttek a zsinagógákat és más felekezeti ingatlanokat érintő eladások. Érdekelt, hogy ez miért történt.

És miért történt?

Ez bonyolult kérdés, de leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy 1956 után a Kádár-rendszernek kialakult egy bizonyos tér- és ingatlanigénye, ez pedig találkozott a hitközség nehéz anyagi helyzetével. Intézményeket kellett fenntartania, segélyezéssel is foglalkozott, és az ingatlanértékesítéseken keresztül tudta a költségvetést kiegészíteni. A másik alapvető probléma volt, hogy a vészkorszak következtében – főleg a vidéki zsidóság esetében – gyakorlatilag elpusztultak a korábbi közösségek, amelyek képesek lettek volna fenntartani ezeket az épületeket. Így lehetett, hogy politikai nyomást használva az állam gyakran áron alul juthatott épületekhez. Hozzáteszem, hogy a hitközség egyes vezetői nagyon lojálisak voltak a kádári vezetéshez.

A nácizmus okozta trauma, illetve a túlélés miatt?

Igen, ez volt a hivatalos narratíva: „bár nem minden van rendben Magyarországon, de a közép-európai zsidó közösség fogyatkozóban van, és ha megnézzük, hogy mi van Lengyelországban, akkor Magyarország még mindig egy pozitív példa”. A nyugati, pl. amerikai és francia zsidó szervezetek is úgy jöttek ide, hogy ez egy pozitív példa a keleti tömbön belül. Legalábbis a külföld felé a hitközség próbálta ezt a képet fenntartani a magyar zsidóságról.

Lengyelország sokat küzd az antiszemitizmus bélyegével: a lengyel igazságügy-miniszter például a napokban jelentette be, hogy törvényileg tiltaná a „lengyel haláltábor” kifejezést. Sok zsidó ugyanakkor a háború után volt kénytelen elhagyni Lengyelországot a folyamatos antiszemitizmus miatt. Ez volt a „negatív lengyel példa” a szocializmus alatt, amire utaltál, vagy volt más is?

Lengyelország kivételes példa volt a keleti tömbben. Míg nálunk elképzelhetetlen volt, hogy Kádár például antiszemita kijelentéseket tegyen, lengyel politikai nyilatkozatokban ez megjelenik. És ez találkozott a társadalom egy részének pszichológiai állapotával is, amelyből például az következett, hogy Lengyelországban 1968-ban lehetett antiszemita színezetű tüntetés. De ott teljesen más helyzet állt fent a kettős megszállás miatt. Ugyanakkor épp az érintettségük tabusíthatta elég gyorsan számukra a témát. Hasonlóan hozzánk.

Milyen kérdésekre kerested a választ, amikor a holokauszt közvetlenül háború utáni feldolgozását kezdted kutatni?

Én azt láttam, hogy míg a holokauszt traumájával és történelmi emlékezetével sokat foglalkoznak, arról alig tudunk valamit, hogy a háború utáni egy-két évben mi történt. Azóta a nemzetközi kutatások mellett egyre több magyar kutatás is megjelenik (gondolok itt például Laczó Ferenc vagy Zombory Máté munkáira), de valójában még mindig nem tudjuk, hogyan beszéltek a vészkorszakról közvetlenül a háború után. És ez egyáltalán nem evidens. Mert az a diskurzus, ami a holokausztról szól és amit Magyarországon is ismerünk, az egy rendszerváltás utáni történet.

Mit értünk a holokauszt fogalma alatt? Tulajdonképpen egy utólagos értelemadás, értelmezés, amely nem választható el a társadalmi emlékezettől. Azért is használom inkább a vészkorszak kifejezést, mert a holokauszt fogalmisága, illetve az, ahogy minderről 1945 és ’49 között beszélnek, az két teljesen különböző dolog. A holokauszt akkor egyszerűen nem létezett, nincs az a trauma, nincs az a fajta diskurzus, amit most ismerünk. Ez nagyon radikális különbség. És nagyon érdekes kérdés, hogy ha az emberek tudtak a vészkorszakról, márpedig nagyon is tudtak, akkor az hol jelent meg. Például a sajtóban, ami az elsődleges információs forrás volt a háború után. Ekkor kezdtem el kutatni az Új Élet izraelita felekezeti lapot, amely a zsidó hitközségnek volt a lapja (illetve a mai napig az). Abban vettem észre, hogy iszonyú sok házassági hirdetés van. És ami furcsa volt számomra, hogy ez egy egyértelműen növekvő szám volt, ami egy ponton eltűnt. Leginkább az érdekelt, hogy ezekben a rövid, tömör hirdetésekben mik jelenhettek meg, tudtak-e beszélni és hogyan a hirdetők a vészkorszak alatt történtekről, például arról, hogy mi történt a családjukkal, társukkal.

És tudtak?

Általánosságban nem jelenthető ki, hogy nyíltan beszéltek erről, de sok példa van rá, hogy direkt módon megfogalmazódik ez a probléma.

A zsidóság összlakossághoz viszonyított méretéhez képest több zsidó házassági hirdetés volt, mint nem zsidó házassági hirdetés?

Ezt egyelőre számszerűen nem tudtam bizonyítani, de nagyon úgy tűnik, igen. Az viszont számszerűsíthető is, hogy a háború után a zsidó házasságkötések száma kimagasló volt, azaz a zsidóság összlakossághoz mért arányszámához képest jóval magasabb volt a zsidó házasságkötések száma, mint a nem zsidó házasságkötések száma.

Ez a túlélés ösztöne és az újrakezdés igénye miatt volt?

Feltehetően igen.

A teljes cikk itt olvasható.