“Mindenki meztelen” – Visky András író

Költő és drámaíró, több amerikai egyetem vendégtanára, dramaturg és művészeti vezető a kolozsvári színházban, ahol júniusban tartották darabja bemutatóját. Már csak ezekről is bőven lett volna mit kérdezni, de beszélgetésünk végül nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük.

Magyar Narancs: Gyermekkorod fogságban kezdődik. Édesanyádat hét gyermekével a Duna-deltába száműzik, miután lelkész édesapádat, Visky Ferencet hite miatt és a magyarországi forradalom erdélyi megtorlásaként 1958-ban börtönbe zárják. A bethánista mozgalom (lásd keretes írásunkat) számos képviselőjét, több csoportját letartóztatták ’56 után. Édesapád volt a fővádlott, 22 évre ítélték.

Visky András: Konszenzus alapján zárták börtönbe őket. Nemcsak az időközben hozzáférhető dokumentumokból vált ez világossá, hanem a ’89 utáni egyházi nyelvhasználatból is. Az Erdélyi Egyházkerület például a politikai változások után egyetlen egyházi embertől kért bocsánatot nyilvános, rituális keretek között, egy olyan elöljárótól, aki egyébiránt mindig is az egyházi hatalom része és a belső hatalmi csatározások aktív szereplője volt, aki ráadásul a Református Szemlenyitó írásaiban, a lap főszerkesztőjeként mindegyre kinyilvánította lojalitását a Ceausüescu-rezsim iránt. Ún. “kényszernyugdíjazása” miatt kértek bocsánatot tőle, amit nyilván az éppen regnáló püspök, egyház-politikai ellenfele hajtott végre, mintegy megszabadult tőle, mert törvényesen végre megtehette, hiszen a főszerkesztő úr és egyébiránt püspökhelyettes elérte a nyugdíjkorhatárt. Eltiltották a nyilvános szolgálattól, ez áll a hivatalos bocsánatkérő okmányban. Tessék? Apám és társai soha nem szolgáltak annyit, “nyilvánosan és házanként”, ahogy az apostolok cselekedeteiről írt könyvben olvassuk, mint kényszernyugdíjaztatásuk idején. Ki tilthatja meg egy lelkésznek vagy akárki hívő embernek, hogy szolgáljon, tehát hogy nyilvánosan tanúságot tegyen? Az egyháznak persze eszében sincs bocsánatot kérni azoktól, akiket a hitük szabad kinyilvánításáért börtönöztek be, családjaikat meg kitelepítették. Ezzel a szerencsétlen, kései, talán 2006-os bocsánatkérés-rituáléval a túlélőattitűdöt legitimálták, és azt a kompromisszumkészséget hagyták jóvá, ami az államegyházi orientációt szentelte fel újra.

 

Az egyház persze politikus entitás, de szabadon politizál. Amikor az egyház nagyot tudott alkotni, akkor szabadon foglalt állást politikai kérdésekben, és kész volt megfizetni ennek az árát. Az a modell, ami most megújulni látszik, ismét egyetlen politikai ideológia és az uralmi berendezkedés mellett foglal állást. Ilyen, mindenestül fogva militarista nyelvet használ: az állam “stratégiai partnerei vagyunk”. De hát ezt mondta az egyház Hitler idejében is, vagy a fegyvereket készséggel megáldó főpapság mindig is. Azért ismételheti ezeket a borzalmas mondatokat, mert valójában sosem nézett szembe velük, és mert következetesen elhárítja a szabadság és függetlenség valódi kihívásait és a szegénység kockázatát. Ezekben a perekben az 50-es években lelkészekkel együtt civileket is, laikusokat is elítéltek, közöttük nőket is: a protestantizmusnak éppen ez a civilség a lényege. Anna Magda és Patócs Erzsi: nem szeretném elfelejteni ezeket a boldog arcokat. Hitelvi szempontból a magyar reformátusok is az egyetemes papságot vallják, de sehol nem gyakorolják. Dúl az üres klerikalizmus. Apám nemzedékének hűségét az egyház iránt – hiszen mindvégig a református egyház keretein belül maradtak – rendkívül nagyra tartom, de tragikusnak látom. Felőrölte őket ez a hűség. Számos rendkívüli és sok egyszerű embert ismertem, akik amolyan élő istenbizonyítékokként álltak előttem. Papp Anti bácsi…

MN: Neki édesapád írta meg az életrajzát.

VA: Papp Antal gazdálkodó volt, Nagy Jenő cipész, és sokan mások, akik közelében visszhangossá vált az ég. Ők voltak az orális hagyomány folytatói. A szóbeli és írásbeli hagyomány kettősségéről leginkább a zsidó hagyományban beszélnek, ezt a fajta szóbeliséget viszont a reformátusoknál gyakorlatilag üldözték. De őket valahogy felszabadította a hitük az intézményi, uralmi nyomás alól, elkezdtek az 50-es években szabadon élni és beszélni, és a börtönévek után sem hagyták abba. Ki is nyírták őket.

MN: Az élőszó számodra különös státussal bír: tanítasz, színházban dolgozol. Szoktad mondani, hogy az élőszó megmarad, míg az írás elvész, hiszen véletlenszerű, mi veszik el belőle.

VA: Az élő, a másikban önmagát beváltó szó szabad, az írás kontrollált. Vannak olyan korok, amikor a leírt szót szoros felügyelet alatt tartják, az élőt lehetetlen. Lehet, hogy ezért kötöttem ki apám és barátai nagy meglepetésére a színházban. Apám börtönévei után elzártan éltünk egy faluban, itt a szóbeliségnek különösképpen nagy szerepe volt. Amikor az Írás ószövetségi történeteit olvastuk vagy haszid történeteket – mert apám kiválóan megtanult németül a börtönben, és a hetvenes évek elején Bubert olvasott fel nekünk -, én nem láttam különbséget a magunkéi és a zsidó történetek közt. Felnőttfejjel arra jutottam, hogy nincs lényeges különbség aközött, hogy várom a Messiást, vagy visszavárom. Eretnekség, tudom, több oldalról is. De ahhoz, hogy a várás és visszavárás között különbséget tegyünk, ismernünk kellene az idő valódi természetét, ami viszont teljességgel ismeretlen előttünk. Az eljövendő szabadításért Dávid költő sokszor mint múlt idejű eseményért ad hálát… A dogmatikán nem szívesen lovagolok, azt a szerény teológiai műveltséget, amivel meg bírok, sokkal inkább a másik megértésére szeretném használni, semmint a nyelvi bezárkózásra.

MN: A ti sorsotok meglehetősen bibliai: egy románul nem tudó anya a hét gyermekével a világ végén, a nagy román pusztában, a Baraganban.

VA: A Szentírás volt az egyetlen könyv, ami velünk volt.

MN: Hány éves voltál?

VA: Még nem voltam kétéves, amikor vonatra tettek. Arra nem emlékszem, amikor értünk jönnek éjjel, de arra már igen, hogy nagyon szomjas vagyok, és visz a vonat. Napokig mentünk, nekem úgy tűnt, hogy negyven éven át. Számomra a Vörös-tenger a nagy Duna volt, hiszen mint gyerek nagyvízkor nem láttam a másik oldalát. Nem tudtam a legendákat megkülönböztetni a valóságtól, de hát a legendák rendszerint igazabbak, mint a valóság. Görög katolikus, ferences, ortodox és zsidó foglyok is voltak, mindenki a saját szertartásai szerint élt a faluban. Pál apostol írja a galatáknak, hogy mindannyian Ábrahám utódai vagyunk: “Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök.” A görög szövegben az utód szó helyén a sperma szó áll, a keresztények Pál szerint Ábrahám magvából valók, nincs mese. Amikor tehát azt mondom, hogy zsidókként nőttünk fel, akkor a Szentírás elképesztő történetébe való belehelyezettséget értem. Tudtam, szerintem ugyanúgy, ahogyan az Egyiptomban született zsidó gyerek, hogy fogoly vagyok, és hogy nem fogolynak teremtettem, hanem szabadnak. Vártam a szabadítást, amely ráadásul egyet jelentett apám kiszabadulásával. Mintha mindig is zsidó lettem volna. Amikor anyánk esténként fölolvasta nekünk az éppen soron következő szakaszt, akkor a Tóra legnehezebb részeit is mintegy velünk magyarázta, és a mi helyzetünkre alkalmazta, és én meg mindent értettem.

MN: Saját történeted így fogalmaztad meg nemrég a Bálint Házban egy beszélgetésen: “Arról a szóról, hogy zsidó, nekem saját magam jutok eszembe.” Ugyanitt azt is elmondtad, hogy teológiai értelemben felelősnek érzed magad a holokausztért, ez a felelősség azonban nem egyéni, személyes.

VA: A számomra fontos emberek, akik közt felnőttem, felismerték, hogy rossz helyen álltak, és elismerték azt is, hogy az a konzervativizmus, amely meghatározta a gondolkodásukat, nem tudta megvédeni őket attól, hogy tettesek legyenek. Köreinkben ezért az antiszemitizmusnak még a legapróbb jeleit sem tapasztaltam, még a bocsánatosnak vélt szalonantiszemitizmust sem. Ezek az emberek a beszélgetés helyzetébe hozták magukat, tehát nem a hallgatást választották, és a holokauszttal, illetve tettes mivoltukkal kapcsolatban arra jutottak, hogy nem vitatkoztak arról, amiről nem érdemes. A tettes, amennyiben valóban átéli a maga helyzetét, nem keres magyarázatokat, felmentő körülményeket. Ebben a kérdésben persze rengeteg megbeszélnivaló van, de csak akkor jutunk valamire, ha elfogadjuk, hogy tettes voltunk vitán felül áll. Nem az egyházi intézményről beszélek, az ugyanis bonyolult képződmény. Az egyházi intézmény uralmi karakteréből egyenesen következik, hogy mind a holokauszt, mind a kommunizmus idején a tettesek oldalán állt, mert – helytelenül – úgy fogta és fogja fel önmagát, hogy túl kell élnie, és ezért árat kell fizetni, amit odaadóan meg is tesz. A tettes mivolt felismerése és elfogadása elsőrendűen személyhez kötött, az énhez. Ebből az énre háruló katarzisból következhet a mi katarzisa, de itt még nem tartunk. A mi katarzisa bizonyára csak akkor lehetséges, ha valóban erős közös felismerésből fakad. Ami után megszűnik a mentségek keresése, az önfelmentés mint nemzeti konfabuláció. Nincs felmentés, és nincs mentség.

MN: Attól most elég messze vagyunk a magyar kultúrában, hogy kimondjuk: tettesek vagyunk.

VA: Pedig csak jól jöhetnénk ki belőle. Fájdalmasnak és pusztítónak tartom azokat az egyrészt-másrészt diskurzusokat, amelyek a magyar kultúrában a holokausztról szólnak. Szerintem éles mondatokat kell kimondani, és nem csevegni. Ha nincs nyelv hozzá, jobban járunk, ha hallgatunk. És tetteket hajtunk végre. Ha semmilyen megszólítottságot nem hárítunk el. A szó inflálódik, kiürül, a tett viszont a valóság részévé válik.

MN: Édesapád lelkészként bátor beszédet is mondott a háború alatt, leírja az életrajzában.

VA: Amikor a beteg apját helyettesítette egyszer, ráadásul ünnepi beszédet kellett mondania a Vitézi Rend felkérésére. Minden református lelkész előbb a textust keresi ki a Bibliából a prédikációhoz. És aki a textust keresi, azt a textus is keresi. Egy gyönyörű bibliai történetben Naamán, az arámok királyának hadseregparancsnoka elmegy Elizeus prófétához, hogy gyógyítsa meg. A pogány Naamánról azt mondja az írás, hogy “erős vitéz volt, de bélpoklos”.

MN: Ez valójában azt jelenti: leprás.

VA: Amikor a vitézek bevonultak a templomba, apám félt felolvasni a bibliai szakaszt, mert ez a “vitéz, de leprás” nagyon erősen szólt. Elmondása szerint azt mondta Istennek, apám ugyanis beszélő viszonyban volt vele, hogy: Ha ezt, Uram, felolvasom, megölnek. A világ ura meg azt válaszolta neki, hogy: Na és? Hát igen, így csak Isten beszélhet, meg a szerelmesek egymással. Végül felolvasta, a beszédet is elmondta. Óriási botrány lett belőle.

MN: A hét testvér közül mindenki számára ilyen élő és személyes a hit, az apai és anyai örökség, mint számodra?

VA: Igen, és számomra ez is az istenbizonyítékok közé tartozik. Nem voltak tartós meghasonlások. Apám szemére is vetettem, hogy nem lehetett lázadni ellene. De amikor annyi év után hazajött a börtönből, és mintegy beteljesítette anyám bibliai felolvasásait, egészen más dimenzióba került a gyermek-szülő kapcsolat. Anyám furcsa keménysége és törékenysége, az a bonyolult szeretet, ahogyan hozzánk, a hetekhez viszonyult, a mindennap következetesen felolvasott Szentírás a fogság alatt és utána is, ami miatt én úgy érezhettem, hogy része vagyok valamiféle jelentős elgondolásnak, ami az identitásom centrumában áll, nos, valami ilyesmiből vagyok, és ezen nem tudok változtatni. A szent szöveg persze rettenetes képződmény, mindig éles és nyitott, teljességgel oda kell adnod magad neki, ugyanis minden mondatát neked magadnak kell jelentéssel felruháznod, mert sohasem kapod készen, valahogy mindig kibillent a saját helyzetedből, mint az angyal Jákóbot. Megsántulsz, de jól jársz.

MN: Most pedig azt mondod, hogy egyre kevésbé érzed magad a nagy történet részének.

VA: Elfogadóbb vagyok a saját kételyeimmel szemben. Azt hiszem, súlyosan megalkudtam akkor, amikor apám meghalt. Nem voltam mellette, a család persze körülvette, otthon halt meg, boldogan, betelve élettel, és ez nagy ajándék. Amikor hazamentem, már a lezárt koporsóban volt, én meg nagyon szerettem volna megnézni a halott testet, de István bátyám, aki egy szent ember, azt mondta, hagyd, az már nem ő. Pedig dehogy: a holttest is ő. Nem láttam a halott apát, a halott Krisztus-testet. Hans Holbein látta, Caravaggio látta, én nem.

A teljes cikk itt olvasható.