Minden falnak két oldala van

Nem ámítom magam azzal, hogy képes vagyok elfogulatlanul írni arról, ami a Közel-Keleten történik.

Ugyanakkor azzal sem hitegetem magam, hogy az „én igazságom”, az egyetlen igazság. Abban viszont biztos vagyok, hogy senki sem tud teljes(ebb) képet alkotni anélkül, hogy megismerné, átgondolná és megszívlelné a másik fél álláspontját. Téved, aki azt hiszi, hogy a háborúban álló országok polgárai egymás ellenségei. Megvisel és összetör minden halálhír, kétségbeesetten keresgélek a friss hírek között, rakéták robbannak a fejem felett, és két kutyával rohangálok naponta többször a bunkerszobába – amit mostanra egész otthonosan kicsinosítottam.

Ahogy ebből a fenti mondatból is kitűnik, az élet egyáltalán nem zajlik a normális mederben, és akkor nekünk még jó dolgunk van. Gázában ugyanis már rég nem zajlik semmilyen mederben: a várost a legvadabb horrorfilmek vagy lövöldözős számítógépes játékok végkifejletéhez lehet csak hasonlítani – vagy talán még inkább a végkifejlet előtt álló bizonytalansághoz. Ez az írás két héttel az után született, hogy Tel Avivban – ahol már öt éve élek – felhangzottak a légiriadót jelző szirénák. Akkor nem lepődtünk meg különösebben, volt már ilyen. Ma viszont – amikor a Hamász ellenállói izraeli katonai egyenruhában, alagutakon át próbálnak bejutni Izraelbe, a hadsereg pedig mentőket bombáz – mert a terroristák ezeken menekülnek a kórházak tetejéről kilőtt rakéták útnak indítása után – azt hiszem, sokunk nevében mondhatom, hogy más emberré formálódtunk.

Hogy történhetett meg mindez?

Izrael hadserege több mint két hete kezdte meg az Erős Szikla hadműveletet a Hamász ellen, válaszul a Gázát uraló ellenállás számtalan rakétájára, amelyeket eleinte még csak Izrael déli városai kaptak, majd a légiriadók elérték Tel Avivot is. Mindezt egy 2012-ben kötött fegyverszünet után, amit Hillary Clinton zongorázott le annak idején – és aki egyébként a mostani ügy kapcsán is brillírozott néhány amerikai tévé show-ban. A kívülállóknak egyértelmű a helyzet: az agresszor Izrael halomra gyilkolja a palesztinokat, hogy megkaparinthassa Gázát, és eltörölje Palesztinát a Föld színéről. Azóta több mint ezer ember halt meg Gázában, a világ pedig mintha egy emberként csakis Izrael fejét követelné, ignorálva minden korábbi eseményt, amelyek a jelenlegi állapotokhoz vezettek: a közös felelősséget.

Palesztin édesapák nyilatkoznak a gyermekeik fájdalmas elvesztéséről, az interjúkban pedig arról győzködnek: ezek az emberek nemhogy terrorszervezetként könyvelik el, de kimondottan szeretik a Hamászt, és inkább meghalnak a hazájukért, minthogy behódoljanak az őket elnyomó cionisták hatalmának, akik őket elűzték, és évtizedeken át egy nyomornegyedbe kényszerítették.

Ez az ő valóságuk – ideát viszont egész más valóságot látunk: az izraeliek ugyanis szerencsére nem azonosak azzal a két tucat tébolyulttal, akik tapsviharral köszöntik a gázai robbantásokat. Az országban másfél millió arab van, főként muzulmánok, de akadnak keresztények is, és rengeteg városban – mint például Haifán vagy Tel Aviv Jaffában – egy emberként tüntetnek a háború ellen. Ahogy egy jaffai arab barátom fogalmazott: “Mindkét félre mérgesek vagyunk, a Hamász csinálja a balagant” – mondja héber szlenget fűzve a mondandójába.

Ugyanakkor koránt sem ilyen rózsás a helyzet a gázai palesztinokkal: vezetőik, a Hamász a palesztinok szenvedéseit véres kardként hordozva agitálja a világot a cionisták ellen, az anti-Izrael kampányokba pedig rengetegen szállnak be nem tudván, hogy a zsidók infrastruktúrát és üzemeket hagytak maguk mögött Gázában, amelyekkel az új lakosok javíthatták volna az életminőségüket – de a betelepülők inkább felégettek mindent, minthogy létrehozzák „az arab Tel Avivot”. Miközben ideát egy felnőtt egy békés generáció, a nagyszüleink kortársainak – egyes esetekben vált, máskor valós – tetteiért kapjuk a rakétákat a fejünkre. Ugyanakkor tény: egyfajta bubérékban élünk, és nem szembesülünk naponta a palesztinok szenvedéseivel, pedig ignorálni őket nem megoldás. Ez egy olyan probléma, amit csak együtt tudunk kibogozni. Sok történetet és sorsot kell megismernünk, és tisztában kell lennünk a történelemmel is – már csak azért is, mert a palesztinoknak is tartozunk annyival, hogy védelmet biztosítunk nekik, ha már a többi arab ország nem fogadta be őket.
Egyre több palesztin személyes története lát napvilágot arról, hogyan fosztotta meg őket a Hamász otthonuktól, hogyan kötelezi a szervezet védelmi pénz fizetésére a térség keresztény lakosait, és hogyan nevelnek tökéletes emberi pajzsokat gyerekekből – abban bízva, hogy mindezt (és még többet) Izrael nyakába varrják, amely így a globális szociális elszigetelődés áldozata lesz.
Egyenlőtlen küzdelem?

“Egyenlőtlen küzdelem” – mondják sokan. Szerintünk is az. Izrael egyenlőtlen küzdelmet folytat egy olyan politikai vezetés ellen, akik kilóra adják el halott palesztin gyerekek képeit az anti-Izrael szalagcímekért cserébe, a nyugati média pedig boldogan fogadja, hisz sztori van, és a második világháborút megelőző zsidógyűlölet is épp kezd visszatérni a divatba: zsidók boltjait törik fel, és mecseteket bombáznak Párizsban, és Európa-szerte borzasztó kényes dolog a zsidókérdés. Pláne az izraeli kérdés – mert sokan készpénznek veszik, hogy minden izraelit az Illuminati pénzel, és mind palesztin gyerekekre lő hobbiból.

A mi valóságunk ezzel szemben az, hogy bár Izraelt vádolják agresszióval, Tel Avivban másfél percünk van az óvóhelyre menekülni (mostanság átlagosan napi háromszor) a déli városokban viszont non-stop riadó van, és nekik mindössze tizenöt másodpercük marad fedezékbe vonulni.

Egyenlőtlen a küzdelem, mert a Hamász vezetői gyerekeket szállító mentőkben, mecsetekben bújnak el, a tűzszünetet pedig arra használják fel, hogy tengeren, terroralagutakon keresztül tömegével hatoljanak be Izraelbe – felfegyverkezve. Egyenlőtlen a küzdelem, mert amíg a világ nem vonult utcára több száz ezer szír lemészárlását követően, amint Izrael a téma, Európa azonnal forrong. És persze egyenlőtlen, mert van egy fél, amely hajlandó lenne egyezséget kötni, és egy, amely nem egyezkedik, nem fogadja el Izrael létezését, és nem törekszik semmiféle békére.

Ebben a pillanatban mi itt Izraelben kizárólag a katonaságban, és az izraeli hadászat vívmányaiban bízhatunk – ők pedig, odaát kizárólag a közvéleményben. A világ mérges ránk, amiért van felettünk egy rakétapajzs, amely az elmúlt 13 napban több, mint 1500 rakétát védett ki. És bár a napi száz-százötven rakéta 90%-át leszedi (ami rendkívül látványos, így történik) azért jó tudni, hogy a fennmaradó tíz százalék is több, harminc halálos áldozatot jelentett Izraelben. Ebből kettő ártatlan civil, egy háromhónapos csecsemő kritikus állapotban van, de benzinkutat robbantottak fel és házakat romboltak le a Hamász rakétái – köztük egy Hebronban élő arab családét is.

Tisztában vagyok vele, hogy a gázai áldozatok száma ennek sokszorosa – ám míg Izrael azért a világ egyik legdrágább országa, mert elképesztő mennyiségű pénzt fektet – jogosan – a biztonságba, addig a Hamász vezetője az elmúlt tíz év Gázának szánt adományait fegyverkezésbe, saját luxuskocsikba és négy feleségbe fektette, a polgárait pedig hagyta védelem nélkül senyvedni. Nem kell túl szofisztikáltan gondolkodni, hogy az ember feltegye a kérdést: ki a felelős a gázai civilek haláláért – a Hamász, vagy Izrael? Egyértelmű választ adni erre a kérdésre lehetetlen – hiszen egyénenként, politikai és vallási meggyőződésenként változik, ki hogyan látja a helyzetet.

A teljes cikk itt olvasható.