Milyen találkozni a sárga csillagos ismerőssel az utcán?
A Komlós Aladár-díjat az idén Ungvári Tamás vette át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az önmagát „olvasógépként” aposztrofáló, 86 éves irodalomtudós, aki máig szenvedélyesen követi a társadalmi és kulturális élet eseményeit, szokása szerint anekdotikusan beszélt a legfeszítőbb kérdésekről is.
Ungvári Tamás
– Azt szokta mondani, sajnálja, hogy nem lett jogász. Miért?
– Jogfilozófiával szerettem volna foglalkozni. Az igazság megközelítésének, megmutatkozásának folyamata érdekelt irodalmárként is.
Egyetemista koromban nem ismertem fel időben, hogy a magyar irodalmi életben milyen erősen jelen vannak bizonyos kategóriák arról, ki hová tartozik és melyik közegben meddig mehet el.
A modern magyar irodalmi intézményesség történetében ezek a különbségtudatok végig megvoltak, még a Nyugaton belül is.
Móricz sem érti, hogy a zsidó írók miért nem arról írnak, amit igazán ismernek, a zsidósággal kapcsolatos élményeikről.
Schöpflin Aladár válasza az volt, hogy ezeknek az embereknek a legfőbb tapasztalatuk éppen az asszimiláció.
– Ön azonban évtizedekkel később, az ötvenes években kezdi a pályáját.
– Éppen erről van szó. A háború utánra, amikor én bekerültem az egyetemre, már nagy hagyománya volt ennek, amint azt a megtisztelően nekem ítélt díj névadójának, Komlós Aladárnak, egykori tanáromnak, a modern magyar líra és a magyar zsidó irodalom kutatójának a pályája is mutatja, de akkor éppen arra törekedett mindenki hivatalosan, hogy úgy csináljon, mintha ez nem lenne.
De azért éreztem, hol vannak a lehetőségeim korlátai. Így lett életem fő szabálya a szabálytalanság, új területek felfedezése, a Beatles-biblia vagy a szegény meggyilkolt unokatestvérem, Elbert János haláláról szóló munkák is példázzák mindezt. Aztán jött a szerencse, felfigyeltek néhányan rám, Cambridge-ben és Amerikában taníthattam.
– Miért jött haza mindig?
– Mert ezt az országot értem és ismerem, ezt a tudást kár lett volna veszni hagyni. Valamit meg is akarok most írni belőle, 1944 és 1945 történetét: hogy mit lehet tenni, amikor folyamatos és mindenkire kiterjed az életveszély, amikor a szomszédokat gettóba viszik, bevagonírozzák.
Milyen szembetalálkozni a sárga csillagos ismerőssel az utcán? És egy kicsit tovább is, 1947-ig. Mi történik, amikor Márai Sándor megérti, hogy neki itt, így nincsen tovább?
Mit gondolt, hitt Szent-Györgyi Albert a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökeként, majd a távozásakor? Vagy Zilahy Lajos, aki szintén nem találhatott helyet magának, minden egykori népszerűsége ellenére sem, az új világban. Mit gondolt a jövőről Szép Ernő, aki joggal tudta úgy, hogy számára nincs jövő?
Emlékezzünk, nézzünk szembe, mondják, de hát hogy lehet az életutak folytonosságának megszűnését elbeszélni, megérteni? A jelenetet, ahogy a 80 éves Herczeg Ferenc még az ostrom napjaiban bemegy az első hivatalfélék egyikébe a Vörös Hadsereg katonáinak viselkedésével kapcsolatban intézkedni, és éppen ott jár véletlenül Ottlik Géza is Vas István társaságában. Vagy hogy hogyan szállította el Herczeg kesztyűs kézzel, érintetlen méltósággal egy elhullott ló utcán kimért nyers húsát pár nappal később. Miközben ’45 és ’48 között mégiscsak kinyílt a világ, előbújt egy percre a felhők közül a nap.
