Mihez kezd az Európai Unió a kontinensre zúduló menekültáradattal?

Van-e válasza az EU-nak a szíriai, líbiai és iraki tragédiára? Van-e jövője a schengeni övezetnek? A Fidesz európai parlamenti képviselőjét, Schöpflin Györgyöt kérdezte a Hetek újságírója.

Nem vagyok abban biztos, hogy ezeknek az embereknek a befogadására az unió fel van készülve. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az iszlamista nyomás és a szíriai menekülthullám könnyen alááshatja Jordánia és Libanon törékeny stabilitását.

Szó sincs ennyi ember befogadásáról. Az a kérdés, hogy az európai országok hajlandóak-e segíteni a menekültek ellátását mostani tartózkodási helyükön.

Mit jelent ebben az esetben a segítség?

Alapvetően pénzt, nem?

Én erről nem vagyok meggyőződve. Tegyük föl, hogy a világ elhatározza, hogy segít Törökországnak. Hány ingatlant kell építeni az ott tartózkodó, közel kétmillió menekültnek? Milyen gyorsan lehet egymillió ingatlant építeni? Hogyan és hol fognak tovább élni ezek az emberek? Hol lesz számukra fizikailag hely? Afrikából szintén milliók kelnek útra.

A kontinens legsikeresebb országai közé sorolt Nigériából is menekülnek, de Kongóból, Sierra Leonéból szintén sokan vágtak neki a hosszú útnak a Szaharán át. Útközben elképesztő megpróbáltatásokon esnek át, többször kirabolják, esetleg bántalmazzák őket. Velük mi legyen? Ők nem Líbiába, hanem Európába akarnak menni. Ezekre a gyakorlati kérdésekre egyelőre nincs válasz, és ezeket a problémákat a pénzbeli segítség önmagában nem oldja meg.

A gazdasági alapú megközelítés szerint Európa öregszik, és szükség van fiatal munka­erőre a kontinensen. Ebben a megközelítésben nyilván van igazság, de nem fedi teljesen a valóságot: kétségtelen, hogy Európának vannak demográfiai problémái, de ne feledjük: Spanyolország például 50 százalékos munkanélküliséggel küzd a fiatalok körében.

Az elmúlt fél évszázad tapasztalata, hogy az egyenként vagy kisebb csoportokban érkező bevándorlók esetében az integráció nem probléma.

Ilyen volt a hetvenes-nyolcvanas években többek között Vietnamból útra kelt „csónakok népének” esete, akik közül szüleim révén nekem is volt szerencsém néhány angliai bevándorlót megismerni. Az ő integrációjuk soha nem jelentett problémát az őket befogadó nyugati országok számára, soha nem alakítottak ki „párhuzamos kultúrát” a befogadó ország társadalmán belül.

Ma ilyen párhuzamos kultúrák – például Londonban – nagyon is léteznek. A legrosszabb helyzet ebből a szempontból tudtommal egyes észak-angliai városokban, például Bradfordban van, ahol esetenként a lakosság 25 százaléka pakisztáni származású. A városban élő pakisztániak közül a 15-20 évesek harmadik generációs bevándorlók, és gyakorlatilag nem integrálódtak a brit társadalomba. Nem beszélik a szüleik, nagyszüleik nyelvét, angolul beszélnek, de teljesen távol tartják magukat a környezetükben élő nem pakisztániaktól. Az általuk lakott negyedben gyakorlatilag lehetetlen „hitetleneknek” megtelepedniük. Ez egy óriási integrációs kudarc. A brit hatóságok, de a franciák is sokáig úgy gondolták, hogy a sikeres integráció receptje, ha az egyes közösségek nagy tömegben, egy helyen, egy közösségben élnek. Ennek az ellenkezője bizonyult igaznak.

Tudunk sikeres integrációs modellről az utóbbi évtizedekből?

Talán azok az egykori jugoszláv állampolgárok, akik döntő részben horvátok voltak, és a hatvanas évektől az akkori NSZK-ba mentek dolgozni, sikeresen integrálódtak a nyugatnémet társadalomba. Szintén nagyon sikeres volt a szikh vallású indiaiak nagy-britanniai integrációja. Ha volt sikeres brit integrációs modell, az a szikheké volt. Önmagában az eltérő vallási-kulturális háttér tehát nem magyarázza az integrációs kudarcokat. De a nagy tömegű, egy tömbben történő letelepedéssel együtt már komoly problémák okozója lehet.

A teljes cikk itt olvasható.