Miért csapódunk mindig a vesztesekhez? – Beszélgetés Kőszeg Ferenccel

Két és fél kudarcot vallott kísérlet után szkeptikusan látja a magyarországi zsidóság integrációjának esélyeit. A volt szerkesztő, ellenzéki aktivista, jogvédő, politikus az ország jövője miatt is aggódik, mert úgy látja, ismét egy agresszorral szövetkezünk, és ismét a vesztes oldalra kerülhetünk, mint annyiszor a történelemben.

Spiró György többször is elmondta, hogy a mai magyar és európai világban ő íróként és magyarként a zsidóságot csakis vallási kontextusban képes értelmezni. (És mivel ateista, ezért zsidónak sem tekintheti magát.) Ezzel állítható szembe Hannah Arendt Rahel Varnhagenről, azaz egy 19. századi, látszólag tökéletesen asszimilálódott berlini nőről szóló könyvének summája: „A zsidóságból nincs kilábalás”. Ezek fényében kérdem most tőled: Zsidó vagy? És ha igen, akkor miért nem?

Hannah Arendtnek igaza van. A zsidóság vallás, nép, nemzet, de etnikai közösség is. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a zsidók, ki erősebben, ki alig, de különböznek a környezetükben élő többi embertől. A szabad identitásválasztás szép eszme, de nyilvánvalóak a korlátai. Egy barátom egyszer kifogásolta, hogy zsidó ávósokról írtam. Ezek az emberek, mondta, nem tekintették magukat zsidóknak, tehát legfeljebb zsidó származásúaknak mondhatod őket, zsidóknak nem. Visszakérdeztem: Paul Robesont néger származású énekesnek mondanád? Hiszen kommunistaként nyilván elutasította az etnikai alapon való besorolást. Ha valaki a keresztség révén katolikus, de nem hívő, senki sem fog fennakadni, ha vallástalannak, szkeptikusnak vagy akár ateistának mondja magát. Vallási tekintetben tehát valóban szabad az identitásválasztás. Hasonló a helyzet a nemzeti-nemzetiségi hovatartozással. Amerikában mindenki, aki megkapta az amerikai állampolgárságot, teljes joggal mondhatja és tekintheti magát amerikainak, még akkor is, ha csak törve beszél angolul, és látszik rajta, hogy kínai. Magyarországon is abszurd volna, ha valaki a nevük alapján kétségbe vonná, hogy Csurka István vagy Áder János magyar. A szabad identitásválasztás emberi jogi elve azonban nyomban megbicsaklik, ha az azonosításnak etnikai alapja is van. Egy zsidóról vagy még inkább egy cigányról a környezete tudja, hogy zsidó vagy cigány, és ha ezt elvi alapon tagadja, csak azt éri el, hogy összeröhögnek a háta mögött. A gyakorlatban az emberi jogi elv újra meg újra önmaga ellen fordul.

Megjegyzem, Föld, föld! című memoárjában Márai leír egy zsidó rendőrt, akinek az egész családját kiirtották Auschwitzban, és aki 1946-ban, az EMKE kávéházban a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” című „jobboldali” operett dallamot húzatja a cigánnyal. Mintegy vallomásként a hazájához. De mondanál példákat arra, amikor az emberi jogi elv önmaga ellen fordul?

Amikor a Magyar Helsinki Bizottság kutatást kezdeményezett annak a felmérésére, hogy van-e a büntetőeljárásban etnikai diszkrimináció, az egyik megyei bíróság elnöke azzal akadályozta a vizsgálatot, igen hathatósan, hogy kijelentette, Magyarországon az etnikai eredet érzékeny adat, a büntetőeljárás során tehát senki sem tudhatja, hogy a gyanúsított, illetve a vádlott cigány-e vagy sem. Ezzel szemben a vélhetően cigány elkövetők aktáinak 80 százalékában a sértettek vagy a tanúk tartózkodás nélkül beszéltek arról, hogy az elkövető cigány. Hosszú időn át az iskolai szegregáció felmérését, sőt még a tudomásul vételét is akadályozta, hogy a tanulók származásáról nem gyűjtöttek adatokat. Csak valahogy úgy alakult, hogy az egyik iskolában 80 százalék volt a cigány gyerekek aránya, a másikban meg nulla százalék.

Sokan szeretik azt állítani, hogy zsidókérdés nincs, csak antiszemita kérdés létezik. Abból hogy a rasszizmust elutasítjuk, nem következik az, hogy tagadjuk vagy nem vesszük tudomásul a különbségeket, amelyek az emberek és embercsoportok között részben genetikai, részben szociokulturális okból léteznek. Tudom persze, hogy egy-egy konkrét eset semminek a bizonyítására sem alkalmas. Zsidó családok a holokauszt tapasztalatai alapján eltitkolták gyerekeik előtt a származásukat, és csak akkor világosították fel őket, amikor a gyerekek az iskolában hallottak alapján zsidózni kezdtek otthon.

Az én történetem némileg ennek az ellenkezője. Hőse „árja” családban született, genetikai apja azonban egy zsidó fiatalember volt. Az anya erről mélyen hallgatott. A gimnazista majd egyetemista lányt baráti, társadalmi kapcsolatrendszere, szellemi érdeklődése inkább zsidó társaságokhoz kötötte. Születése titkát az anyja csak az anyakönyvi apa halála után mondta el a lányának. Ezt súlyos trauma volt a számára, mert nagyon kötődött az apjához, és soha meg nem fordult a fejében, hogy akit az apjának tekint, valójában nem az. Ugyanakkor azonban megmagyarázott egy furcsaságot. Akik gyerekkorából, a szülei révén ismerték, gátlástalanul zsidóztak előtte, eszükbe nem jutott, hogy X. gyereke, akinek egyik rokonát háborús bűnösként kivégezték, nem fajtiszta árja. A barátai viszont azt vették kézenfekvőnek, hogy a társaságukhoz tartozó, zsidós vonásokat viselő lány – zsidó.

Azt mondod, sokak szerint nincs zsidókérdés, csak antiszemita-kérdés. Vitázol ezzel a véleménnyel. De akkor mi a véleményed az integráció esélyéről?

Az előbbi történet arra is példa, hogy az integrációhoz még a genetikai keveredés sem visz közelebb. Az elmúlt évtizedekben rengeteg „vegyesházasság” köttetett, az integráció ügye azonban szemernyit sem haladt előre. Ehelyett a konfliktus beköltözött a „félvér” utódok személyiségébe. Szerény ismereteim szerint, ahelyett, hogy zsidó magyaroknak vagy magyar zsidóknak tekintenék magukat, amire már a származásuk is feljogosítja őket, dönteniük kell, hogy zsidók legyenek-e vagy magyarok. A rasszisták persze a félvéreket sem fogadják el magyarnak. Továbbá ma magyarnak lenni nem pusztán azt jelenti, hogy magyar állampolgárként természetesen magyar vagyok, hanem politikai állásfoglalást is tartalmaz. Többnyire csak eltorzult lelkű félzsidók lesznek heves magyarok, esetleg öngyűlölő antiszemiták. Ezzel szemben igen sok félzsidó választja a vissza-dezintegrálódás útját. Emellett szól egyébként a jó ízlés és az értelem is. Ellátogatnak Izraelbe, elkezdik megtartani a zsidó ünnepeket, még ha tudják is, hogy amennyiben az anyjuk „árja”, a rabbinikus előírások alapján csak nagy erőfeszítések árán lehetnének „hivatalosan” is zsidók. De ez többnyire nem érdekli őket. A papírnál fontosabb számukra a zsidó családiasság felelevenítése, átörökítése.

Az integrációt azonban szkeptikusan ítélem meg. Az elmúlt százötven évben a zsidóság két, vagy mondjuk két és fél alkalommal kísérelte meg, hogy a magyar társadalom részévé váljon. A kiegyezés után a zsidó középosztály és a zsidó pénzarisztokrácia a magyar nacionalizmus eszméivel próbált azonosulni. Ellentétben például az oroszországi zsidósággal, nem tekintette magát külön népnek, nemzetiségnek, csupán vallási közösségnek, és arra törekedett, hogy beilleszkedjen a magyar gazdasági, politikai és kulturális életbe. A magyar politikai osztálynak jól jött ez az integrációs vagy asszimilációs törekvés: a mintegy öt százaléknyi zsidósággal nőtt a magyar nemzetiség aránya 50 százalék fölé a történelmi Magyarországon. Ugyanakkor a szlovák antiszemitáknak máig fontos érvük az antiszemitizmusuk és a magyarellenességük mellett, hogy a zsidók a szlovák lakta vidékeken is magyarok akartak lenni. A zsidók beilleszkedése óriási előnyökkel járt egész Magyarország számára. A zsidóknak meghatározó szerepük volt a korszerű ipar, gazdaság megteremtésében, a városok, mindenekelőtt Budapest fejlődésében, a modern magyar kultúra létrehozásában. Zsidók nélkül nem lett volna Nógrád megyei szénbányászat, csepeli vasmű, európai szintű büntető törvénykönyv, de Nyugat és Ady se. Az integráció nagy korszakának az első világháborús vereség, a kommün, Trianon vetett véget: a Horthy-rendszer szellemiségének meghatározó eleme az antiszemitizmus volt, a zsidók elkülönítése, kiszorítása a magyar életből.

Az integráció második kísérletét a kommunizmus hozta el. Ez távolról sem volt olyan dicsőséges, mint az első kísérlet, hiszen eleve egy tévedésen alapult. Azon a tévedésen, hogy a fasizmust legyőző kommunizmus túlhaladottá teszi a zsidókérdést, a majdani szocializmusban nem lesz zsidó és nem-zsidó. A munkaszolgálatból hazatért zsidók, akinek a szüleit, gyerekeit időközben Auschwitzba deportálták, nagy számban léptek be az ávóba. Volt, akit a megtorlás vágya vezetett, de igen sokan hittek a kommunizmussal kapcsolatos álmoknak, és hamarosan épp úgy verték a szociáldemokratákat, a kommunistákat meg a cionistákat, mint a nyilasokat. Ennek az integrációs illúziónak 1956 vetett véget, a holokausztot túlélt zsidóság jelentős része ekkor hagyta el az országot. A Kádár-rendszer megkímélte a maradék zsidóságot a kommunista antiszemitizmusnak azoktól a megnyilvánulásaitól, amelyek Lengyelországban, Romániában és mindenekelőtt a Szovjetunióban hozzátartoztak a pártállami politikához. Ez magyarázza, hogy a magyarországi zsidók nagy része a rendszerváltás után is baloldali, a lelke mélyén kádárista maradt.

Ugyanakkor az 1980-as évek demokratikus ellenzéke, amelynek a résztvevői között sok zsidó volt, ismét bízott az integrációban – ezt nevezném a két és feledik integrációs kísérletnek. Az illúziót alátámasztotta, hogy hiába kapott az antiszemitizmus kitüntetett szerepet a rendszerváltás politikai harcaiban, a demokratikus ellenzék által alapított párt, az SZDSZ, amelyet az ellenfelei zsidó pártként próbáltak lejáratni, a masszív antiszemita propaganda ellenére 1990-ben és 1994-ben több mint egy millió szavazatot kapott, és 1990-ben akár meg is nyerhette volna a választást, ha lett volna a kormányzás átvételére kész vezetése. Mára az integráció illúziója is szertefoszlott, a zsidó fiatalok elhagyják az országot, az antiszemiták magukra maradhatnak. De nem sokáig, mert ha az ember rápillant a demográfiai adatokra, karnyújtásnyira kerül Kölcsey jóslata: „És más hon áll a négy folyam partjára”.

A teljes interjú itt olvasható.