Meghalt Tardos János újságíró

Az alábbiakban kollégája, Dési János által írt nekrológot olvashatják, mely a MUOSZ honlapján jelent meg.

Hanuka és karácsony, magyar és francia – több kultúra vonzásában élt. Ugyanakkor szakmailag már elég régen alig-alig létezett. Ugyanis a modern világ sajtója kevéssé igényli (de mennyire kevéssé!) a gondolkodó, véleményt mondó, határozott hangú embereket, akik még írni is tudnak. Az újságírás nagy része mára iparos tevékenységgé vált – más kérdés, hogy ez jó vagy rossz, de tény –, ezért aztán egy a régi világból itt maradt bohém, szabadszájú, krakéler érthetően nem nagyon találta benne a helyét. Különösebben ezen láthatóan azért nem szomorkodott, ahol lehetett, írta sorra megható családi történeteit, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek világát felidéző cikkeit, és az elmúlt pár évben utolsó lakóhelye, a Balaton-felvidék történetét – különösen az ott egykor élt és meggyilkolt zsidók sorsa érdekelte. Igen, a modora érdes volt, és könnyedén és igazságtalanul sértett meg néha embereket, miközben tényleg a legjobb, legfigyelmesebb barátok egyike tudott lenni, ha akart. Nem mindig akart, mert egy ideig zavarta, ha az érzelmei kitudódnak, ezért aztán nyers volt, néha olyankor is, ha kedves szeretett volna lenni. Aki erre rájött, és elég sokan rájöttünk, az egy igaz baráttal gazdagodott.

Jánost már sorsa is arra indította, hogy újságíró legyen. Édesapja, Tardos Tibor író, újságíró, aki az ellenállói múlt után tér haza francia emigrációjából, hogy itt, a Szabad Népnél, a kommunizmust építse. (Mint francia ellenálló, Becsületrendet is kap, ennek díszes oklevelét János barátunk a wc-jében függesztette ki.) Apja aztán a Rákosi-rendszerrel szembekerülő értelmiség részévé válik, Petőfi-kör, forradalom, börtön, majd újra az emigráció. A kisgyerek Tardos János sosem heverte ki édesapja elvesztését. Édesanyja szintén újságíró, aki végül is felmorzsolódik a Kádár-korban és férje távollétében.

János, bár látta, hogy ez meglehetősen rögös pálya, s még börtönbe, száműzetésbe is lehet kerülni miatta, mégis újságíró lesz. Magyar Rádió, majd a Népszava. Nos, a hetvenes évek sem igazán voltak alkalmasak arra, hogy egy szabad szellemű, lázadó ifjú kiteljesedhessen. Akadtak kiváló elmék, akik beálltak a sorba, mások megtanultak a sorok között írni, és maradtak, akik lázadtak, az első nyilvánosságban, amennyire lehetett, vagy az ilyen szempontból szabadságot adó szamizdatban. János, ahogy akkor mondták, disszidált, a „szabadságot” választotta. S bár – részben Párizsban élő édesapjának köszönhetően – igen jól megtanult franciául, végül is egy reklámújságnál lesz tördelő, bár eleinte inkább csak szobafestő. Aztán Méray Tibor maga mellé veszi, és a párizsi Irodalmi Újság kiadása körül teheti hasznossá magát. Beszámol a magyar demokratikus ellenzék működéséről, és mind többet foglalkozik már akkor is azzal, hogy elmondja az igazságot 1956-ról.

A rendszerváltás után nem sokkal, amikor a régi Magyar Nemzetet megszerzi egy francia, amúgy meglehetősen konzervatív kiadó, hazahívják „műszaki igazgatónak”. Lehetne ideális választás, hiszen remekül tud franciául, és ellentétben velünk itt maradt újságírókkal, ő már addigra látott szerkesztőségi számítógépes rendszert. Jó fizetés, kóved, megbecsülés. Csak aztán kiderül, a mindinkább jobbra tolódó lappal és annak változó vezetésével nem illenek össze. Következik az akkoriban alakuló Magyar Narancs, ahol megtalálja a helyét, új elvbarátai és ivócimborái jelentős része innen kerül ki. Az „ivócimbora” nem pejoratív – a régi időkben az újságírók lapzárta után még együtt leültek, ettek, ittak s megbeszélték a fontos eseményeket. Ma ezeket az alkalmakat team buildingnek nevezik, és közel sem olyan szórakoztatóak.

Teljes cikk