Meghalt Margitai Ági – „Marad a remény”

Rövid, súlyos betegség után, november 4-én otthonában, szerettei körében hunyt el – írja az MTI. „Addig szeretnék élni, amíg munkaképes vagyok” – mondta nemrég a Magyar Narancs számára készült interjúban.

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művészre augusztus 8-án megjelent interjúnkkal emlékezünk. A kérdező Szentgyörgyi Rita.

Magyar Narancs: Kinek az ötlete volt, hogy Émile Ajar kultikus regényének négyszereplős színpadi változatában, a Rózsavölgyi Szalonban Momót, az arab kisfiút elevenítsd meg?

Margitai Ági: Lőrinczy Attila készítette a regény színpadi átdolgozását, először ő gondolta rólam, hogy inkább vagyok egy „kongói gyerekkatona”, mint Ro­sa mama, a haldokló öregasszony. Amikor Zimányi Zsófia Alföldi Róbertet kérte fel rendezőnek, ő is azt mondta, hogy Momo szerepét nem lehet megcsinálni egy gyerekkel. Több tapasztalatot igényel, hiszen ő az a központi figura, aki a történetet elmeséli. Eleinte tartottam tőle, a szöveg mennyiségétől is féltem. Kihívás egy korombeli nőnek egy tizennégy éves gyereket eljátszani úgy, hogy az hiteles legyen maszk és minden egyéb külsőség nélkül. Megszenvedtem ezért a szerepért.

MN: Úgy tudom, először dolgoztál Alföldivel…

MÁ: Rendezőként igen. Játszottam már vele a Mandragórában, még főiskolás volt, a dajkáját alakítottam. Alföldi sokat segített nekem Momo szerepének megoldásában, és igazán hatalmas öröm volt három ilyen csodálatos partnerrel dolgozni. Egyedül Rajhona Ádámmal játszottam korábban a Játékszínben, a Hattyúdal átiratában, Lukács Sándorral és Csomós Marival pedig ez az első közös színpadi munkánk.

MN: Momo alakjában összeér a gyermeki rácsodálkozás az öreg lelkek bölcsességével. Milyen érzelmi csapokat nyitott meg benned a sorsa?

MÁ: Momo kissé primitíven fogalmazó, ám komoly élettapasztalattal, gondolatokkal és érzelmi intelligenciával bíró személyiség. Magányosságában megtalálja azt az embert Rosa mama személyében, akivel kölcsönösen szükségük van egymásra. Ez a gyerek szegénységben, rossz körülmények között, de a maga módján szeretetteli és szabad közösségben nőtt fel. Ezért nincsenek előítéletei a másik emberrel szemben. Nem számít, hogy ki milyen bőrszínű, vallású, csak az életben való közlekedés a lényeg.

MN: Mennyire kellett mélyre hatolnod a saját gyermeki énedben, a gyerekkori élményeidben?

MÁ: Mindenféle megtörtént velem is. Gyerekkoromban én is megtapasztaltam az üldöztetést, mert zsidó vagyok. Sajnos a kirekesztés mint téma mindig aktuális, mindig megtörténik, ismétlődik a világban, mégsem tanulunk belőle. Az emberi alaptulajdonságok nem változnak, csak a civilizáció. Marad a remény, hogy valamikor talán mégis másképp lesz.

MN: Milyen közegekben alapozódott meg a színészethez nélkülözhetetlen nyitottságod?

MÁ: Ne keverjük össze a szakmát az élettel! Gyerekkoromban fura módon éppúgy voltam kiscserkész egy rövid ideig, mint úttörő és úttörővezető. Mindkét helyen kaptam közösségi élményt. Aztán tizennégy évesen gimnázium helyett bekerültem egy hi­vatásos néptáncegyüttesbe, ahol rengeteg új impulzus ért. Vidékre jártunk táncokat, dalokat gyűjteni, tágult az érdeklődési köröm. Korán felnőttem. Mindig volt bennem kellő kíváncsiság és figyelem.

A teljes interjú itt olvasható.