Meghalt Kertész Péter, Pulitzer emlékdíjas újságíró

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Kertész Péter a Magyar Nemzet, a régi, liberális Magyar Hírlap és a Népszabadság munkatársa volt, aki a Szombatban is több alkalommal publikált.

Fotó: irodalmijelen.hu

Fiatalkori verseskötete: Hangulatjelentés (1972) után, pályája késői szakaszán három kötete jelent meg: A Komlós (2002), Nehéz zsidónak lenni (2003), Zsinórmérték – zsidósors magyar módra (2004).

Önéletrajzi jellegű visszaemlékezéseiben így idézi fel gyerekkorát.

“Karcagon születtem, 1937-ben. Sok mindenfélére emlékszem, de összefüggően, hogy mi volt Karcagon a háború előtt, azt nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy amikor a kutyánk ötöt ellett, az a háború előtt vagy utána volt. Nem tudom megmondani, hogy amikor a sparheltra csigát raktunk fel és megpörkölődött, hogy az mikor volt. Meg hogy a békának cigarettát adtunk. Valószínű, ugyanolyan kegyetlen gyerekcsínyeket követtünk el, mint mindenfajta náció gyerekei. Gyönyörű volt a karcagi piac, arra emlékszem. A dinnyét  beledobtuk a kútba, vödörrel húztuk ki. Háború előtt azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Ezzel akkor szembesültem igazán, amikor elkerültem a túlélés után Pestre tanulni, meg mindenféle cionista intézetbe. Mikor hazamentem, akkor lezsidóztak, és megkergettek. Ott, Karcagon akkor szembesültem vele.

Akkor nem tudom, hogy hívták az utcát, ahol laktunk – később Löwy Sándor, most Kertész József utca –, erre merőlegesen ment a Kacsóh utca, ennek a sarkán volt a nyomda, nagyapám nyomdája. Egy sarokkal odébb volt egy pékség, ahová targoncán vittük nagy fazékban a sóletet, és ugyanúgy hoztuk vissza szombaton. Emlékszem, hogy héjastul főtt tojás volt a tetején. Az akkori pékmester számára természetes volt, hogy a kemencében ugyanúgy megsült a zsidóknak a sóletje, mint ahogy a friss kenyér is. Mellette volt egy jéggyár, amit a hangjáról lehetett megismerni. Akkor nem voltak hűtőszekrények, hanem anyám – meg mi is – hosszú, henger alakú jégdarabokat cipelt talicskával, és volt valami szekrény, az volt a hűtő. Teljesen illuzórikus világ volt, ahol kora reggel az utcából meg a keresztutcából elhajtották a teheneket, és a világ csodájára, este maguktól hazataláltak. És még véletlenül sem ment egyik sem másik kapuba. Volt még zsidó paraszt is Karcagon. Később mindig azt mondták, hogy mutass nekem egy zsidó parasztot!

Azokra az időkre emlékszem, amikor már cseperedtem, eszméltem. Az ünnepekre a zsidó templomban. Emlékszem, hogy hosszúnapkor [Jom Kipur] délig nem ehettünk, szegfűszegekkel teletűzdeltük a birsalmákat, azt kellett szagolgatni, és utána már nem tudtunk enni, amikor már ehettünk volna. A közös családi ünnepek hangulatára emlékszem, az alma szagára. Mi a zsidó utcában laktunk, nem pejoratíve, ma is úgy hívják Karcagon. Itt volt a nyomda, srégvizavi szemben, az utca túlsó oldalán ott volt a szüleim háza. Volt két üzlet, aztán a templom, az iskola, a tanácsterem, ennek tizenhárom ablaka volt, Hersko írja a könyvében [Hersko Mózes: A karcagi zsidók története, Jeruzsálem, Karcagi Zsidók Emlékbizottsága, 1977 – A szerk.]. Hátul még mikve is volt, minden zsidó közösségi intézmény itt volt. A zsinagógával majdnem szemben volt a kóserszék. Ott volt két lakás a két sakternak, két udvari lakás. Kicsit odébb, ugyanazon az oldalon lakott a Hersko tanító úr a családjával, mellette volt az Adler gabonakereskedő.

A zsidó hitközség, a zsidó közösség nagyon rangos volt, a városi intelligenciának egy meghatározó része. Az, hogy valaki például vasárnap a zsidóknál kártyázhasson, az egy nagy kóved [megbecsülés, tisztelet] volt. Ez egy nyitott közösség volt.”

 

 

támogatás

Címkék:Kertész Péter