Még egyszer minket nem ölnek meg

Fotó: Pál Edit Éva, Szilágyi István; Sámson Ágnes személyes archívuma

Egy hónapja még nem is ismerték egymást, pedig mindketten Udvarhelyen születtek, zsidó családokban, felmenőiket összegyűjtötték és elhurcolták munka- és haláltáborokba a nyilas terror idején, a „magyar világban”. Két hete Izraelből tértek vissza néhány napra, hogy gyújtsanak egy gyertyát a zsidó közösség emlékére szervezett rendezvényen, amely őket is összehozta.

Maizels (sz. Sámson) Ágnes volt az első zsidó gyerek Udvarhelyen, aki a holokauszt után született, 1946-ban. A háborút és a holokausztot túlélő édesapja, édesanyja rég meghaltak, ő férjnél van, gyógyszerészként dolgozott nyugdíjazásáig, van két fia, unokái, ők is mind Izraelben élnek. Már csak különféle alkalmakból jár vissza Udvarhelyre.

Jakabovits Ella annak a Schwächter Ernőnek az egyedüli lánya, aki túlélte a munkaszolgálatot, és megírta az udvarhelyi zsidóság deportálásának történetét. 1948-ban született, de már két és fél éves korában, ‘50-51-ben Bukarestbe költöztek, ahol zenekonzervatóriumot végzett, ma is hegedül egy zenekarban. Van két fia, hat unokája, 99 éves édesapját gondozza. Ella 1974 óta másodszor jár Udvarhelyen, legutóbb a férjét hozta el, hogy megmutassa neki a várost.

Sok a közös nevező emlékeikben, családjaik történetében, mégis másképp gondolkodnak a múltról, a hazáról. Ettől igazán izgalmas az a beszélgetés és az a séta, amelyet velük ejthettünk a városközpontban.

Mi történt a családjukkal?

„Édesapámat elvitték a magyarok, a fiatal zsidó férfiakat mind elvitték 1941-42-ben, egészen Ukrajnáig mentek, gyalogosan, a katonák előtt sáncot ásni” – vág bele Ágnes. Sámson József végül az ausztriai Matthausen-ben, egy náci munkatáborban kötött ki. Nagyon nehéz, borzalmas körülmények között tartották őket, majdnem semmi ennivalóval, hidegben, cipő nélkül kellett dolgozniuk.

Onnan csak akkor menekültek, amikor már vége volt a háborúnak, és felszabadították őket az oroszok. József a testvérével, Andorral indult útnak, de ő tífuszt kapott menet közben és belehalt. Nem élte túl Ágnes anyai nagybátyja sem, aki velük tartott hazafelé.

Auschwitzban odaveszett édesapjának első felesége és a kislányuk, Ágica. „A nevemet tőle kaptam”.

Ágnes úgy tudja, hogy apai nagyanyját, Sámson Rózát az unokájával együtt rögtön elgázosították, ahogy megérkeztek. Csak a fiatalokat fogták munkába. „A kisebbik testvére anyámnak 13 éves volt”, háromszor húzta ki őt a halál torkából. Amikor szortírozták a zsidókat Auschwitzban, akkor a saját életét kockáztatva szedte ki a halálra ítéltek közül.

Édesanyja, Gold Eszter a két leánytestvérével együtt került a lengyelországi haláltáborba, nagy szerencséjükre három-négy hónappal később kerestek fiatal, vékony kezű lányokat, elvitték őket egy csehországi elektromos gyárba dolgozni, így élték túl a háborút. „Ott már elég jó életük volt, legalábbis viszonylag. Kaptak egy-egy szelet vajaskenyeret cukorral, ezt mondták. Ez volt a legjobb étel, amit ettek. És priccsen aludtak, ami már luxus volt”. Őket is az oroszok szabadították fel 1945. április 9-én, majd vonattal, gyalog, szekéren értek haza, másfél hónapig utaztak.

Anyai nagyanyja, Gold Bella sem jött vissza többé, őt két hónappal korábban vitték el Budapestre 1944. április 20-ára. „Összeszedtek pár zsidót Udvarhelyről is, hogy ünnepeljék meg Hitler születésnapját”. Írt egy lapot a vonaton és kidobta az ablakon: „Gyerekek, ne szomorkodjatok, visznek engemet munkába”. Az üzenet célba ért, de már sosem tért haza, és a mai napig nem tudják, hogy melyik táborban halhatott meg.

Ella édesapját a magyarok elvitték munkaszolgálatra Oroszországba, gyalogoltatták, dolgoztatták őket. Az ő apját, anyját, testvérét előbb a vásárhelyi téglagyári gettóba, majd Auschwitzba deportálták, ahonnan az Ella nagymamája már soha nem tért vissza. Nagyapja újraházasodott a háború után, nagybátyja, Artúr egy keresztény családba nősült. Nem lehet felfogni, hogy min ment keresztül az apja, mondja. Ennek ellenére kacag, csak akkor szomorú, ha kérdezik a történtekről, vagy felriad álmából.

Hogyan történhetett meg?

A Patkóban gyűjtötték össze őket, bevitték a tanítóképző tornatermébe, onnan Vásárhelyre a gettóba, a téglagyárba, és a környékbeliekkel együtt hurcolták őket Auschwitz-ba. „Mindenki kapott egy lapot, hogy jelenjenek meg egy bőrönd ruhával, amit Auschwitz-ba érve a vonatban kellett hagyjanak. Munkába viszik őket, azt mondták nekik, de már sokan tudták, hogy valójában haláltáborba” – meséli Ágnes. A Goldok okosabbak voltak, jegyzi meg, hiszen ruha helyett élelmet pakoltak a bőröndbe, és ebből adtak a Sámsonoknak.

„Eddig nem volt erőm idáig eljönni” – sóhajt fel Ágnes a református kollégium (volt tanítóképző) tornatermének kapujánál. Itt aludtak az udvarhelyszéki zsidók közvetlenül a deportálás előtt.

Összesen 310 embert vittek el, tíz százalékuk, ha visszatért, 276-an odavesztek. A magyar csendőrség, udvarhelyi nyilasok hajtották végre a deportálást, német katona nem is volt jelen. Ágnes telefonon kapcsolja nagynénjét Izraelből, hátha többet tudna erről mondani.

Az akkor 13 éves Gold René sem tudja, hogy kik voltak, honnan jöttek azok a csendőrök, a nyilasok, akik őket összeszedték a Patkóban. Arra viszont tisztán emlékszik, hogy el akarták venni a bőröket az anyjától, akit lekommunistáztak, amiért nem akarta ingyen adni őket, hacsak nem a szegényekhez kerül. „Házról házra szedték össze a zsidókat, végighajtottak minket az utcán, majd elvitték. Mindenki a földön kellett aludjon, saját magának csinált sátrat a feje fölé, nem adtak semmiféle (szállás)lehetőséget. Ételt nem adtak” – meséli előbb elkeseredetten, majd egyre inkább felháborodva.

„Mutassanak egy zsidó embert, aki börtönbe került. Mind becsületes munkás emberek, állampolgárok voltak, nem öltek, nem verték a feleségüket. A fájdalom csak ordítani tud, hogy ilyesmi megtörténhetett, ártatlan embereket, gyerekeket összeszedtek, mint a disznókat. Ki törődött velünk? Senkik voltunk már a saját hazánkban, ahol megszülettünk. De az már nem hazánk, hál’istennek van hazánk, aki megvéd és fegyvert fog, nem, aki üt és ver a semmiért. Ez a borzalom, ezt kellett nekünk végigcsinálni. Csak egy hétre küldeném őket Auschwitzba, nem hónapokra vagy évekre, hogy nézzék meg, hogy meg vagy fagyva egy szál rongyban, se cipőnk, se bugyink nem volt, és úgy kellett megjelenni minden reggel, hogy meg tudjanak számolni. És aki meghalt, kicipeltük őket, hogy megszámolják őket. Stimmelni kellett, bánták is ők, hogy mi éhen megfagyunk. Hogy az Isten verje meg őket!

Édesanyám elment a református kollégiumkertbe, és arra kérte az igazgatónőt, hogy engedje meg, a kislánya hadd üljön a hátsó padban, lássa szegény, hogy ott van, ne nézze a többi gyereket az ablakból, hogy mennek iskolába. Voltam vagy három napot, amikor magához hívott, és azt mondta: Nem tudlak, fiam, tartani, mert azt mondták a szülők, hogy zsidó gyerekkel egy levegőt nem bírhat az ő gyerekük. Ez Székelyudvarhely népe volt! Inkább ne bírták volna a levegőt. Nekünk már csak fájdalom, nekünk már nem haza” – emlékszik vissza könnyeivel küszködve Gold René. Ezt a történetet Ágnes is most hallotta először.

Teljes cikk