Meanwhile in Tapolca
Megint politikai színház, megint Alföldi Róbert rendezésében. Nem unjuk, mert az ember nehezen tud ráunni a valóságra. Kabaré / Budapest Bábszínház – BTF
Alföldi Róbert harmadszor rendezte meg a Kabarét. Először 2002-ben az Operettszínházban, aztán tíz évvel később, 2012-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak szereplésével a Nemzeti Színházban és most a Budapest Bábszínházban. Az első két előadásban a történet helyszíne a náci Németország volt, ám a Bábszínház színpadán a rendező még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy sztori nem itt és most játszódik, abban a társadalomban, amelyben élünk.
Ez a világ pedig már az első pillanattól egyszerre rettenetes és vicces. A színpad egy romkocsma, bár engem kicsit egy foglaltházra is emlékeztetett: graffitis falak között kongó üresség, nyomor, egy lakóépület, amelyet már nem használnak, de majd talán fognak, az ideiglenesség helyszíne. A színpad hátulján megjelenik Bercsényi Péter pokoli konferansziéja, először csak két keze, mintha nagyon mélyről mászna fel hozzánk, aztán a feje, mosolyog és vért hány, mi meg nevetünk rajta. Bercsényi kegyetlen és kegyetlenül szórakoztató figurája az előadás legizgalmasabb jelensége: félünk tőle és örülünk neki, az ő alakjában megjelenő ambivalencia tulajdonképpen leképezi a rendezés dinamizmusát, amelyben ugyancsak a humor és a rettenet pillanatai követik egymást.
Aztán lassan megjelennek a kabaré táncosai is, de senki ne gondoljon csinos, tehetséges szépségekre; a Nyugati-aluljáró szakadt, mélyszegénységben élő örömlányait látjuk. Nyakukban deformált bábtestek, hatalmas mellek, megereszkedett hasak, meztelenek vagy alig viselnek ruhát, a színészek arcán álarc. Ezek a nők a kiszolgáltatottság szimbólumai, nincs bennük semmi szépség vagy elegancia. A Bye, bye mein liebe Herr című dalban a színésznők levetik a bábtestet, az álarcot, csak ők maradnak, arcukon kék-zöld-lila foltok, vér. A dal szövege és a tehetetlen, bántalmazott nők látványa iszonyú feszültségbe kerül egymással.
