Mazsihisz – Bemutatjuk rabbijainkat: Fináli Gábor

Írta: Mazsihisz.hu / Kácsor Zsolt - Rovat: Belföld, Hírek - lapszemle

A mazsihisz.hu rabbikat bemutató sorozatában Fináli Gáborral, a budapesti Hunyadi téri zsinagóga rabbijával, a Béjn Hájámim zenekar vezetőjével készített interjút, melyből részletet közlünk.

Fináli Gábor rabbi (Fotó: Csanádi Márton, hvg.hu)

A híres Finály-család az elmúlt kétszáz évben számos kiváló tudóssal és tanárral írta be magát a magyar művelődéstörténetbe, a legismertebb talán a 19. században élt Finály Henrik, a híres latin-magyar szótár alkotója. Ennek a családnak a leszármazottja?

Igen, hiszen ez az egy zsidó Finály-család létezik, akinek tehát ugyanez a családneve, az biztosan rokon, akár Magyarországon él, akár Bécsben, Franciaországban vagy Izraelben. Az említett Finály Henrik egyébként kitért a zsidó vallásból: amikor Kolozsvárra ment tanítani, katolizált. Kempelen Béla a Magyar zsidó családok című munkájában négy-öt oldalon át sorolja a család tagjait, de a nagyapám is végzett családfakutatást, ő körülbelül kétszáz Finályt írt össze. A család az 1700-as évek vége felé jött Magyarországra, az egyik legnagyobb ága több mint száz éven át Óbudán lakott. A textiliparból gazdagodtak meg, így a Finályak annak idején elég sok pénzt adományoztak a Chabad jelenlegi óbudai zsinagógájának épületére. A Chevra Kadisa óbudai elnöke is sokáig Finály Ernő volt, illetve Hegedűs Oszkár hitközségi alelnök is – bár nem Finály oldalról –, szintén rokonom volt. Különben nagy magyar hazafiak voltak köztük. Róbert Péter történésztől tudtam meg, hogy egy Finály nevű bankár az első világháborút lezáró béketárgyalások alatt Párizsba utazott, és egy magyar küldöttség tagjaként komoly lobbytevékenységet folytatott a trianoni döntés ellen. Egy újságban ezzel a blikkfangos címmel tudnék elképzelni róla egy cikket: A zsidó bankár, aki meg akarta menteni Nagy-Magyarországot…

Gyermekkorában az ön számára fontos volt a zsidó identitás? A családban komolyan vették a vallást?

Vegyes házasságba születtem bele a hetvenes években, a vallás rituális aspektusai nem játszottak semmilyen szerepet az életünkben. Ami természetes és inkább meghatározta a gyermek- és kamaszkoromat, az az Izraellel kapcsolatban, főleg édesapám részéről megnyilvánuló, feltétlen és kritikátlan szeretet, már-már rajongás. Többször voltam tanúja, hogy apukám olyannyira elérzékenyülten csókolt meg egy Izraelből kapott, héber feliratú konzervdobozt, mint egy Tóratekercset. A zsidóságát amúgy ő is megszenvedte: a hatvanas évek végén kirúgták a textilgyárból, ahol technikusként dolgozott, mert a hatnapos háború miatt nem volt hajlandó elítélni Izraelt. Szóval Izrael és az egész cionista projekt úgy élt a fejemben, mint egy beteljesült jóslat.

Az egyik önnel készült interjúban olvastam, hogy annak idején alijáztak is. Miért jöttek haza?

Ezt nagyon hosszú volna a maga teljességében és részletességében elmondani, megpróbálom összefoglalni. Amikor 1992-ban alijáztunk, én voltam a legboldogabb, úgy éreztem magam, mint aki belépett az Édenkertbe. Megkezdődött az ottani életem, beleszerettem egy jemeni zsidó lányba, a lehetőségek szerint beilleszkedtem, s pontosan úgy néztem ki, mint egy ott született, igazi izraeli zsidó. Nem látszott rajtam, hogy bevándorló vagyok és ez a nagy, orosz alija idején kelet-európaiként nagyon is számított. Persze, ez nem volt tudatos, az volt az oka, hogy otthon éreztem magamat. Olyannyira, hogy amikor egyszer izraeli vendégek voltak nálunk, és valaki benyitott a szobámba, hogy beszéljen velem, a szobámban lévő gyerektömegben nem tudott megkülönböztetni a többiektől. Hol van Gábor? Ezt kérdezte. Ez volt a legnagyobb elismerés, amit csak kaphattam, mert ez volt a befogadás, beilleszkedés, elfogadottság és egy másfajta asszimiláció csúcsa. De sajnos pár év alatt meghasonlottam önmagammal. De ez sokkal később jött el, mint magának az alijánknak a megfeneklése és a visszaköltözés. Az alijánk sikertelenségének megvoltak a maga fokozatai. Mondok három példát. Egy: a szüleim nem találták meg a számításukat, s szinte az összes, addig megspórolt pénzüket fölélték. Kettő: a Szochnuttól nem azt kapták, amit az ígért. Három, ami a szüleimétől független ok: a jemeni barátnőm családja gójként kezelt a neológ betérésem miatt, úgy, ahogy sokan kollektíve megkérdőjelezték az orosz vagy etióp alijázók „autentikusságát”. Igaz, azóta Pesten megcsináltam az ortodox betérést is. Akkor Izraelben nem is az bántott, hogy mit gondolnak ők a neológiáról, hanem az az ellenséges hangnem, amit velem szemben használtak. Meg kellett élnem, hogy milyen is az, amikor engem, a zsidót egy másik zsidó ellenséges idegenként kezel. Miközben persze a Holokauszt során megölt családom tagjait megfelelő „hivatkozási alapnak” tartották, engem meg nem? Miért? Volt olyan eset, amikor az egyik jemeni zsidó engem „learabozott”. Itt az „arab” persze nem igazi arabot jelentett, hanem idegent, az ellenséget. Ez nekem Izraelben éppen olyan igazságtalan és elfogadhatatlan volt, mint Magyarországon a Finályaknak a vészkorszakban azt mondani, hogy ti nem vagyok igazi magyarok, mert zsidók vagytok. Vagy például mekkora pofátlanság kell ahhoz, hogy egy betért zsidót ne tekintsen „igazi” zsidónak egy olyan ember, akinek az ük-ükapja vagy még régebbi őse tért be? Hol van ennek a „zsidósági versenynek” a vége és vajon mik is a pontos játékszabályai?

Ha már szóba jöttek az arabok: Izraelben került szorosabb ismeretségbe muszlim családokkal?

Hogyne, egy kibucban dolgoztam együtt palesztinokkal és izraeli arabokkal is. A hatvan fokos, trópusi halak tenyésztésére használt melegházban, vagy a konyhán alkalmazott arabokkal is megismerkedtem, összebarátkoztam. Utóbbiaknál voltam látogatóban is a falujukban, Dzsászer El-Zárkában, Készária mellet. Sokat beszélgettem velük, ami finoman szólva árnyalta a világképemet. A konyhán dolgozott egy Mohamed nevű, huszonéves szakácsfiú, aki meghívott a házukba, és abban a megtiszteltetésben részesített, hogy én aludhattam a már meghalt szülei szobájában és ágyában, ami nálunk, a magyar kultúrában kvázi megfelel annak a tisztaszobának, amit nem használnak. Amikor utazgattam az országban fel s alá, néha rizikósabb helyekre is, mindig megkért, hogy nála is jelezzem, hogy megérkeztem biztonságban. A kapcsolat azóta is megmaradt, olyannyira, hogy Mohamed és az unokatestvére, máskor a nővére egy barátnőjével már jött látogatóba hozzám Pestre. A falujukban olyan híre lett Magyarországnak, hogy volt két arab házaspár, akik Budapestre jöttek nászútra. De visszatérve Izraelre és az ottani zsidó-arab konfliktusokra: a helyzet mélyebb megértése vagy átélése szempontjából nagyon fontos hatások értek, és ebbe beletartoznak nemcsak a személyes ismeretségek a ’90-es évekből, hanem a pont ott és akkor „felfedezett” vietnami háborúellenes, Amerika kritikus filmek világa. Máig emlékszem rá, hogy az izraeli tévé 1993 tavaszán leadta Oliver Stone Oscar-díjas filmjét, A szakaszt, ami a képernyőhöz szögezett, olyannyira, hogy videón aztán még gyorsan megnéztem vagy tízszer. S akkor kezdett megfogalmazódni bennem egy antimilitarista fölfogás, amit 1993 és 1996 között olyan további alkotások erősítettek, mint a Született július 4-én, a JFK, a Szarvasvadász, Acéllövedék, Dr. Strangelove, és végül a Forrest Gump. Azt értettem meg, hogy az ellenségnek kinevezett célpontok nem egyszerűen céltáblák, hanem emberek, akiket származásukkal és vallásukkal együtt kell emberszámba venni, mert az nem járja, hogy politikai vagy vallási okokból nem vesszük emberszámba az ellenségeinket. A korábban idealizált Izrael-kép emiatt megváltozott bennem, és kritikus lettem az állam több politikai döntése és katonai intézkedésével szemben. Mondom ezt én, aki a második intifáda idején vehemensen védtem az izraeli akciókat, és a vitákban mindig Izraelnek adtam igazat. Izrael állama hála Istennek él és virágzik, szívemből támogatom a létezését, ugyanakkor a huszadik századi történetében már nem látok olyan, úgymond szűz, tiszta történelmi pillanatot, amit ne érhetne valamelyik oldalról súlyos kritika. Korábban azt hittem, hogy az 1940-es évek végén, az állam megalakulása idején voltak ilyen tiszta időszakok, de amikor elolvastam Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című regényét, vagy utánaolvastam a kevésbé propagandisztikus történelemkönyvekben, megértettem belőlük, hogy nem voltak szűz pillanatok. Kardos G. György személyesen is ott volt az 1940-es években, szemtanúként írja a regényét, nem szépíti a valóságot, nem retusál, hanem hitelesen ábrázol. Hogy egyszerűen mondjam, az derül ki a regényéből, hogy a Szentföld: nem volt üres. Sok különböző ember más-más álmokkal és vágyakkal, egy túl pici helyen és ebbe még a zsidó-zsidó konfliktusok ezernyi magját is beleértem. Lehet, hogy menhelyet építeni könnyebb lett volna nekünk egy üres, szűz területen, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy jobb lett volna, ha nem haragítjuk magunkra az iszlám világot. Nagyon szeretem Izraelt, ezért féltem Izraelt a katasztrófától. Sokszor az a rémálmom, mintha az ország gyorsvonatként száguldana, s nem venné észre, hogy egy másik szerelvény jön szembe, de ugyanazon a vágányon.

Minek a hatására döntött úgy, hogy visszatér Magyarországra?

Ez nem volt egy gyors folyamat, évekbe telt, míg eldöntöttem, hogy hol van a helyem. Közben éltem az Egyesült Államokban, középiskolás koromban ugyanis Seattle-ben voltam egy évig cserediák, ahol egy chabad közösségbe jártam. A végső döntést viszonylag későn, 2005-ben hoztam meg. Akkor – az addigra kialakult repülésfóbiám miatt – Isztambul és Damaszkusz érintésével vonatoztam vissza Izraelbe, hogy eldöntsem végre, mit akarok kezdeni magammal, és hol akarok élni. 2005-ben éppen Pészach környékén voltam kint, ami a számvetés ideje is, és meginterjúvoltam húsz-harminc barátomat, ismerősömet, volt osztálytársamat, hogy ők mit tennének a helyemben. Velem egykorú, katonaviselt, átlagos zsidó fiatalemberek voltak, akik átélték a második intifádát, a robbantásokat, azóta sokat utaztak, ismerték az izraeli és európai helyzetet, ismertek engem s a túlnyomó többségük azt mondta: ők a helyemben nem jönnének vissza Izraelbe. Nem szabad elfelejteni, hogy 2005-ben Magyarország már egy éve az Európai Unió tagja volt, és ez az izraeliek szemében sokat nyomott a latban. De engem az EU kevéssé foglalkoztatott. Nekem ugyanis Pészach idején azzal kellett számot vetnem, hogy ha Izraelben alapítok családot, és egy terrortámadás során netán megölik a gyerekemet, akkor szembe tudok-e nézni azzal, hogy én kerestem a bajt. És akkor azt mondtam magamnak, hogy köszönöm szépen, megértettem a leckét, úgyhogy el innen, de holnap. Látogatás szóba jöhet, de letelepedni nem fogok Izraelben, csak akkor persze, ha eljön a Messiás, de az egy másik helyzet lesz.

A teljes interjú itt olvasható.

támogatás