„Magyarok az auschwitz-birkenaui lágerbirodalomban”

 – bemutatták Szita Szabolcs kötetét.

A múlt sohasem halott, hiszen amíg jelenünkben is országok, népek, vallási közösségek feszülnek egymásnak, százezrek életét sodorva veszélybe, addig az auschwitz-birkenaui láger égig érő, óriási felkiáltójel marad, ami arra emlékeztet, mire képes az ordas eszméktől fűtött ember a másik ember ellen – mondta Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója szerdán a fővárosi intézményben.

Szita Szabolcs a Gyógyíthatatlan sebek – Magyarok az auschwitz-birkenaui lágerbirodalomban című monográfiájának bemutatásán arról beszélt: az elmúlt évszázadban milliók reménye volt, hogy nem lesz több világégés, mert a józan ész, a tízparancsolat felülkerekedik a fel-fellobbanó gyűlöleten, megbélyegzésen és kirekesztési törekvéseken. Nem így történt, a holokauszt idején a szabadság, az emberi méltóság, a szolidaritás elvesztette tekintélyét, korábbi súlyát. Sokáig Európa többsége sem hitte, mekkora erők keltek fel a humánum ellen, pedig “rá kellett volna eszmélni, hogy ahol képesek kirekesztő törvénykezésre, szellemi értékek felprédálására, könyvek elégetésére, ott ártatlan emberek tömeges megsemmisítése is bekövetkezhetett” – fogalmazott.

Úgy folytatta: a jelenben ismét országok, népek, vallási közösségek, fegyveres csoportosulások feszülnek egymásnak, a bizalmatlanság, az ingerültség, a feszültség növekszik, a lokális háborúk naponta százezrek életét sodorják veszélybe. Sokan ringatják magukat abba, mindez messze van, a barbarizmust, a fundamentalizmust fel tudja tartóztatni az európai és az euroatlanti összefogás. “Szívből kívánjuk, hogy így legyen, mert féltjük hazánkat, népünket, nemes hagyományainkat, családunkat” – fűzte hozzá. Az 1940 és 1945 között működtetett auschwitz-birkenaui koncentrációs és kivégzőtábor ma világszerte ismert szimbólum, “égig érő, óriási felkiáltójel, máig hallható jajszó”. A gázkamrák maradványai, a gyerekek égetésére használt rettenetes gödrök mind-mind arra emlékeztetnek, mire képes az ordas eszméktől fűtött ember az ember ellen – mondta.

Szita Szabolcs kitért arra is, hogy a Holokauszt Emlékközpont elődjének 1999-es alapításakor sokáig és sokszor kellett magyaráznia, miért kell Auschwitzról és a további emberirtó intézményekről, rezsimekről beszélni. Pedig a múlt sohasem halott, jelen van napjainkban is túlélők, rokonok, a kisebb-nagyobb zsidó közösségek fájdalmában és a tragédiát feldolgozó művekben – fűzte hozzá.

A Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány által gondozott, a holokauszt magyar áldozataival foglalkozó kötetről a szerző azt mondta: több évtizedes tudományos vizsgálódásaira, a hazai és nemzetközi szakirodalomra alapozva, egyfajta összegzésként írta meg a magyar vidéki zsidóság 1944-es elhurcolásának történetét, megörökítendő azt a képet, amely kialakult benne a tragédiáról.

Azt mondta: a arra törekedett, hogy az olvasók korrekt adatokat, megbízható eszközt kapjanak a történtek megértésére, a történelem előtti felelősség felismerésére és biztos megítélésére. Reményei szerint a kötetet elolvasók a jövőben “nem haboznak vállalni, hogy az áldozatok emléke nem zsidó ügy, hanem minden jó érzésű magyar polgár erkölcsi hitvallása”.

Frölich Róbert országos főrabbi az eseményen azt mondta: néhány oldalanként megállva tudta csak végigolvasni a könyvet, mert “a szívet tépi”, és mert tudta, hogy minden szó mögött valamikori élő emberek vannak, és a történetekből “átsüt a vegytiszta emberi gonoszság”. A főrabbi háláját fejezte ki a szerzőnek a kötet megírásáért a következő nemzedékek nevében, amelyeknek nem adatik meg, hogy szemtanútól hallják azt, ami a könyvben áll.

Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke arról beszélt, hogy bár Auschwitzra nem elsősorban helyként szokás gondolni, volt szerkezete, mindennapi élete és problémái, földrajza és történelme, és ez utóbbit írta meg Szita Szabolcs az “alig elviselhetően kemény könyvben, hihetetlen részletességgel”.

A szerző könyvében végigjárta az áldozatokkal az utat egészen a krematóriumokig, végigkísérte azokat, akik el tudtak rejtőzni a barakkok labirintusában, ott maradt azok mellett, akik a tábor felszabadulásakor is életben voltak, és tanúskodott arról, mit tapasztaltak, amikor hazatértek – fogalmazott. Kijelentette: nincs annál nagyobb hazaszeretet, mint visszamenni oda, ahol a hatóságok összeírták, kiszolgáltatták, kirabolták, végül a halálba küldték az embert. Szita Szabolcs a pusztulás zarándokaként tudósít bennünket, helyeket rajzol ki, neveket ad, beemel és megőriz – zárta szavait.