Magyar regény angol díjra esélyes

Kis Yudit, Apám halálának nyara című regénye a tekintélyes Jewish Quarterly-Wingate Prize várományosa. A brit folyóirat által alapított díjjal azokat a könyveket jutalmazzák, amelyek a zsidóság témájához kapcsolódóan mondanak újat és relevánsat az olvasóknak. Hogy a díjra esélyes könyvek közül melyik lesz végül a nyertes, azt február 26-án jelentik be Londonban.

Alább részletet olvashatnak a regényből.

Anyai nagyapám uradalmi kocsis volt. A kétkezi munkát mélyen megvetette, az iskolát messze elkerülte. A lovakhoz viszont értett, az uraságnak parolázni tudott, és imádott a bakon kifényesített csizmában feszíteni. A lovakon és az italon kívül még egy szenvedélye volt: a zsenge hajadonok megrontása. Miután megszerezte tőlük a szegény lányok egyetlen hozományát, sürgősen továbbállt, és újabb zsákmány után nézett. Ez még rendben is lett volna, ha beéri a hozzá hasonló nincstelenekkel. Telhetetlen nagyapám azonban az úri kertekben is szakajtott virágokat. Nagyjából az idő tájt, mikor az első bécsi döntés értelmében Magyarország bekebelezte a Felvidéket, nagyapám magzatát nemcsak nagyanyám és édeshúga, hanem a kenyéradó földesúr lánykája is a szíve alatt hordta. Amikor a helyzet nyilvánvalóvá vált, a felbőszült uraság, ahelyett, hogy a magyar nemzet sokasodásának örült volna, felkapta a vadászpuskát, és elindult, hogy megtorolja a gyalázatot.
Várandós nagyanyám a konyhában takarított, amikor meghallotta, hogy az úr azt bömböli az ebédlőben: agyonlövöm, mint egy kutyát! Nagyanyám kiugrott az ablakon, és lélekszakadva rohant az istállóba, hogy nagyapámat a veszélyre figyelmeztesse. Nagyapám időben elmenekült; az uraság a lovakon töltötte ki a haragját, miközben tajtékozva esküdözött, hogy gondja lesz rá, hogy a gazembert egyetlen úri ház közelébe se engedjék többé egész Szabolcs-Szatmár megyében. Így ért véget nagyapám fényes karrierje, aminek a levét természetesen nagyanyám és a már meglévő négy csetlő-botló gyerek itta meg.
A család kikényszerült a falun kívül eső Bokor-tanyára, ahol egy gazdag paraszt hajlandó volt őket az istállóba befogadni nagyapám munkájáért cserébe. Innen indult hajnalban anyám mezítláb a faluban lévő elemi iskolába, és iskola után napszámba. ő volt a pénzkereső. Nagyapám, ha lehetséges, még a szokásosnál is elviselhetetlenebbé vált. Az hagyján, hogy mindnyájan a lószarszagú istállóból elkerített szobában nyomorogtak, de nő sem volt sehol a láthatáron. A faluba azért bejárt kocsmázni, főleg, ha tudta, hogy az uraság távol van, és mikor feszesre húzott derékkal visszatért, fényesre súrolt fekete kocsiscsizmájával berúgta a bilin ülő legkisebb gyereket a hevenyészett asztal alá, és ostorral csapott szét a többiek között. Ennek az áldatlan állapotnak az vetett véget, hogy a hitleri Németország egyre odaadóbb és telhetetlenebb szövetségeseként, Magyarország ezúttal a kárpátaljai területeket szállta meg. Hogy a birodalmi politika folytonosságát biztosítsa, és a megbízhatatlannak minősített cseheket eltávolítsa a hatalomból, a kormány számos új állami állást kínált a magyar honpolgároknak a frissen visszaszerzett területeken. Nagyapám törzshelyén, a Balog Jóska kocsmájában, értesült arról, hogy a magyar úr lehet a ruténok között. Ivócimborái segítségével összeeszkábált egy beadványt a meghirdetett “Birodalmi útkaparó” állásra. Állami állás! Fix fizetés! Szolgálati kerékpár! Fekete paszományos egyenruha! Paszományos! Nagyapám, aki nem volt révedezős fajta, most életében először álmodozott. A pár hét alatt, amíg a válaszra várt, még az otthoni mészárlás is alábbhagyott, és a liliomok is zavartalanul ringatózhattak a tavaszi szélben. Mintha a becsvágy, vagy mondjuk kegyesen, a jobb élet reménye még a vér szavánál is erősebb lett volna benne.
Mikor a tétlen várakozást nem bírta tovább, nagyapám felballagott a helyi elöljáróságoz, hogy kérvénye sorsáról érdeklődjön. Kifényezett fekete csizmájában, kezében ronggyá gyűrt sapkával téblábolt a folyosón, amíg egy irodista meg nem szánta, és beküldte a megfelelő hivatali szobába. A nehéz tölgyfa asztalnál, gondosan sorba rakott iratkötegek gyűrűjében egy savószemű, lenyalt hajú, könyökvédős hivatalnok ült. Nagyapám megköszörülte a torkát, és óvatosan köhintett, ahogy az uraságnál szokta volt. A harmadik köszönésre a lenyalt hajú fölemelte a fejét, és nagyapámra függesztette savószemét.
– Mit akarsz? – vakkantotta.
– A kérvény ügyében… – hebegte nagyapám.
– Hogy hívnak?
– Herceg András.
A savószemű visszamélyedt az iratkötegek közé. Egy örökkévalóság múltán előhúzott az íróasztal bal oldalán tornyosuló halmazból egy papírlapot. Nagyapám szívdobogva ismerte fel a kocsmai mesterművet.
– Herceg András? – vakkantott újra a hivatalnok, és tetőtől talpig végigmérte nagyapámat.
– Igen, tisztelettel.
– Elutasítva – mondta a lenyalt hajú, és visszadobta a papírt az irathalmaz tetejére.
– Elutasítva? De hát miért? – suttogta falfehéren nagyapám.
A hivatalnok ügyet sem vetett rá. Nagyapám kitartó kérlelésére végül újra kezébe vette a papírlapot, szemmel látható undorral, mintha varangyos békát fogna. Végigfutott a sebtében odavetett jegyzeteken, majd így szólt:
– Mert a feleséged nem árja.
A II. zsidótörvény szerint annak, aki állami állásra vágyott, két generációig visszamenőleg igazolnia kellett, hogy felmenői kifogástalan pedigrével bírnak. Nagyanyám elütött az egész rokonságtól; vörösesszőke volt, tejfehér bőrű és szeplős. A faluban azt beszélték, hogy az anyja kitett zsidógyerek, akit a szégyen elkerülése végett adtak lelencbe, ő meg a szomszéd falubeli zsidó földesúr törvénytelen gyereke, akinél az anyja szolgált egy ideig. Az kétségtelen, hogy a papírok beszolgáltatásánál nagyapám egyetlen keresztlevelet sem tudott előállítani az asszony családjából.
– Dehogynem árva az – mondta nagyapám felbátorodva. – Árva annak mindkét szüleje. Itt valami tévedés lesz, kérem tisztelettel.
– Árvának lehet, hogy árva, de nem árja. Azt pedig két felmenőig igazolni kell – mondta fensőbbségesen a lenyalt hajú.
Dermedt csend lett. A bezárt ablaknak egy légy repült neki újra meg újra, mintha nem volna képes megérteni, hogy nincs szabadulás.
– Mi az, hogy árja? – nyögte végül ki nagyapám. Az izzadság kis ösvényeket rajzolt a naptól sötétre barnult, inas nyakán.
– Az, hogy nem zsidó, te barom. Most pedig kotródj innét, mert dolgom van!
Nagyapám úgy botorkált haza, mintha tökrészegre itta volna magát a Balog Jóska kocsmájában. Otthon nagyanyám épp a foszladozó rongyokat teregette az udvaron, melyeket a legkisebb fiúgyerek alá rakott pelenka gyanánt. Mikor a gyerekek megpillantották a felszántott földek felől közeledő apjukat, kispricceltek a kiskertbe. Nem jót ígért a járása. Nagyapám egy szó nélkül bependerítette nagyanyámat a szobába, utána támolygott, és lerogyott a székre. Olyan dühös volt, hogy egy szót sem tudott kipréselni magából. Aztán súlyos léptekkel kiment az udvarra, és lekötötte a kötelet, amellyel a vödröt szokták a kútba meríteni. Gondosan összehurkolta az ökle körül, és azzal kezdte ütni a nagyanyámat. Nagyanyám minden erejével a kezében maradt rongydarabokba kapaszkodott. Mikor a földre esett, nagyapámnak a hangja is megjött.
– Zsidó kurva! Zsidó kurva! – skandálta ütemesen. Minden szótagra jutott egy ütés. A gyerekek a koszos ablakon át nézték megkövülten, hogyan gyilkolja meg az apjuk az anyjukat. Mikor nagyapám elfáradt, lihegve leült a székre. Kezéből kicsúszott a kötél. Megtörölte a homlokán gyöngyöző verítéket, még egyszer jól belerúgott a nagyanyámba, és átment a Balog Jóska kocsmájába, hogy kipihenje magát.
Mikor magához tért véres kábulatából, nagyanyám lassan, mintha félálomban lenne, szétnyitotta egymáshoz ragadt ujjait, és hagyta, hogy a nedves rongyfoszlányok kicsusszanjanak a földre. Életében először nem sietett. És életében először úgy érezte, hogy elege van. Jóllehet szülei kisgyerekkora óta arra nevelték, hogy az életben mindent el kell viselni, mert egyedül a görög-keleti ortodox templomban lakozó tömjénszagú Istennek van az ember sorsába beleszólása, ahogy sajgó csontokkal a döngölt padlón feküdt, nagyanyám azt gondolta, hogy itt a határ. Hogy nem képes többé fölkelni, és reszkető inakkal éjjel-nappal gürcölni a füstös szobában, a földeken, az uraságnál, a férje mellett, aki, miközben egy szoptatós gyerek a szoba sarkában ennivalóért sikoltozott, pálinkaszagúan olykor maga alá gyűrte, csak azért, hogy újabb éhes, soha be nem tömhető szájak jöjjenek világra, újabb ütlegek közepette; elege volt a napszámból, az éhezésből, a szünet nélküli, eredmény nélküli robotolásból, a cipő nélkül kihúzott telekből, a mindent elnyelő, nyúlós nyomorúságból, amelyben soha nem süt ki a nap. Ahogy ott feküdt a hűvös földön, és félig kinyitotta bedagadt szemét, látta, hogy az aprócska, koszos ablakon túl különös fény dereng. A gondolat, hogy mindennek vége is lehet, ismeretlen könnyűséggel töltötte el. Semmi sem számított többé. Még az az öt éhes, rémült szempár sem, amely az ablakon keresztül tapadt rá. Mintha máris odaát lenne, ahol nincs többé se szeretet, se felelősség, se fájdalom, se félelem. A szabadságnak abban a végtelen birodalmában, amely az ablakon túl ragyogott felé, nagyanyám életében először teljes embernek érezte magát, aki a saját sorsa ura. Nyöszörögve feltápászkodott, és odavonszolta magát a székhez, ahol az ura a kötelet hagyta. Lassú, eltökélt mozdulatokkal, a fájdalomtól időnként felnyögve, átvetette a kötelet a tetőgerendán, és visszacsomózta a hurkot. A gyerekek egymáshoz szorulva lesték az ablaknyílásból.

 

Kiss Yudit 1956-ban született Budapesten, egyetemi tanulmányait a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen végezte. 1992 óta férjével és két gyermekével Genfben él. Publicisztikai írásait egyebek között az El Nacional, a Nexos, a The Guardian, a Lettre International és a Gazeta Wyborcza közölte.
Az Apám halálának nyara című önéletrajzi regénye az első szépirodalmi műve.