Madárországi emlékeim
Mások emlékeit nem lehet megcáfolni, még ha tartalmuk megfelelését az állítólagos tényeknek kétségbe vonhatjuk is. Hogy rosszul emlékezett, arra csak az emlékező maga döbbenhet rá, ha valami – Tengelyi László nyomán ezt nevezem sorseseménynek – belátni kényszeríti, hogy rosszul emlékezett. – Vajda Mihály 2flekken.
Volt már a kezemben Nyíri János Madárországa. Vagy legalábbis tudomásom volt róla, hogy létezik ez a könyv. Mégsem tudtam róla jószerével semmit sem. De annak idején – gondolom első magyar nyelvű megjelenésekor[1] – nem kerestem, s ha tényleg a kezemben volt is, nem kezdtem el olvasni. Nemrégiben aztán ajándékba kaptam barátaimtól születésnapomra. Hogy miért esett a választásuk erre a könyvre, nem tudom. Nem kérdeztem meg őket. Gondolhatnám, hogy elolvasván a vészkorszakban átéltekről szóló visszaemlékezéseimet, úgy gondolták, érdekelni fog egy nálam alig valamivel idősebb pesti zsidó, akkortájt, akárcsak jómagam, zsidógyerek, memoárregénye. Érdekelni fog, mert saját időskori tudatállapotomhoz való viszonyom nagyon is hasonlítani látszik Nyíri Jánoséhoz, aki egy interjúban – ezt ugyanis barátaim éppenséggel ismerhették; Kiss Yudit idézi egy a Narancsban megjelent írásában[2] – azt mondta: „Sosem voltam Auschwitzban. Mit tudhatnék erről? A küszöbön álltam, jó sokáig, és nagyon sok embert láttam, akik átlépték a küszöböt. Aztán rájöttem, hogy az az idő, amit a küszöbön állva töltöttem, sokkal pusztítóbb és sokkal fontosabb volt számomra, mint bármi más, ami velem történt.” Szinte azonos azzal, amit én írtam: „Csak az utolsó években eszméltem rá arra, hogy a soá, a vészkorszak volt az a sorsesemény, amely egész életemet, egész gondolkodásomat meghatározta.”
A borító fülén áll, hogy ez memoárregény, s ha létezik olyan, hogy memoárregény, akkor ez kétségtelenül annak tűnik. Kétségtelen ugyanis, hogy a szerző saját élményeit dolgozta fel, ahogy az is vitathatatlan, hogy regényt írt, nem pedig emlékiratokat. Hogy ezt miért tekintem vitathatatlannak, azt elég nehezen tudom megmagyarázni, holott éppen erről szeretnék írni itt. Ugyanis nem kritikát akarok írni a könyvről; ez esetben mindegy lenne, hogy a kisfiú úgy nagyjából hatéves korától tizenhárom éves koráig pontosan azt élte-e meg, amit a könyv szerzője ezekről az évekről hatvan éves kora körül leírt. Tulajdonképpen akkor is mindegy lenne ez, ha memoárokat írt, nem pedig memoárregényt. Hiszen ki vonhatná kétségbe egy memoáríró emlékeit. Ő így emlékszik. Mások emlékeit nem lehet megcáfolni, még ha tartalmuk megfelelését az állítólagos tényeknek kétségbe vonhatjuk is. Hogy rosszul emlékezett, arra csak az emlékező maga döbbenhet rá, ha valami – Tengelyi László nyomán ezt nevezem sorseseménynek – belátni kényszeríti, hogy rosszul emlékezett.
Nekem azonban most mégsem mindegy, hogy mit és hogyan élt meg a kisfiú. Mégpedig azért nem, mert ha azt feltételezem, hogy a kis Nyíri János (Sódor Jóska) mondjuk 1938 és 1945 között azt tudta a dolgok állásáról, ami a könyvben írva vagyon; s mi okom lenne feltételezni, hogy nem azt tudta, még ha személyes emlékeit – mindegy, mire alapozva – ki is egészítette „objektív” történelmi adatokkal, akkor elkerülhetetlenül arra jutok, hogy az én emlékeim akkori tudásomat illetően valahogy leegyszerűsítettek, méghozzá tendenciózusan. Akkor a pesti zsidók sokkal többet, sokkal igazabbat tudtak az európai zsidóság szörnyű sorsáról, mint amit eleven emlékeim szerint én magam tudtam, s amit a környezetem tudott. Amit az én környezetem viszont bizonyára nem akart tudomásul venni. Feltételezésem szerint szüleim engem 1944. március 19-ig kímélni igyekeztek, amikor nem beszéltek előttem a zsidók helyzetéről Magyarországon, a hitleri Németországról meg végképp nem.
[1] A könyv, úgy tűnik, magyarul íródott, de angolul jelent meg először 1989-ben. Az első magyar kiadása 1990-ből való, a Makkábi-Téka könyvkiadó adta ki. A Corvina 2014-es kiadása ezt a tényt meg sem említi. Nem értem, miért.
[2] Magyar Narancs, 2014/3
