Ma van a kitelepítettek emléknapja
1947. április 12-én indultak az első vagonok, megkezdődött a csehszlovákiai magyarok kitelepítése.
A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért”. Az Eduard Beneš államfő által életbe léptetett dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta, a 33. számú dekrétum pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól. A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálatot az ország teljes területén, e dekrétum nyomán 1945–46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre. A rendeletek emellett lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását.
A dekrétumok kiadásában nagy szerepet játszott, hogy az 1945. júniusi potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét, a tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak ezért más módszereket kellett találnia a magyar kisebbség felszámolására. Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgárságú személyt, internálták a pozsonyi, a kassai, a komáromi magyarokat, lakásaikat elkobozták. Beindult a reszlovakizáció, ami lehetőséget adott „az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérésre”, gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak szlováknak.
A prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcseréről, 1946. februárjában aláírták a lakosságcsere-egyezményt. A csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi szlovák önként távozott onnan. Prága várakozásával ellentétben – hiába folyt szabályos toborzás a magyarországi szlovákok körében –, mindössze 59 774-en jelentkeztek áttelepülésre, míg Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak Magyarországra.
Az első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal együtt Magyarországra. A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián még azt is el akarta érni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt mintegy 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthesse, de ezt az amerikaiak megvétózták. Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után enyhülés következett. Az 1948. október 25-ei törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát, a kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat azonban csak 1954-ben érvénytelenítették. A két ország 1949. július 25-ei megállapodása értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a Magyarország által fizetendő 30 millió dollárnyi háborús jóvátétel hátralévő részét. Ugyanakkor a beneši dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem a Szlovákia nem tűzte napirendre. A magyar Országgyűlés 2012-ben április 12-ét emléknappá nyilvánította.
