Lublin: Ahol az eltűntek emlékét megőrzik, oda az eltűntek is visszavágynak

Határtalan Galícia / Sajó Tamás írása

Hegedűs játszik véget nem érő, néma zenét, szemét a kottára függeszti a horizonton. Akiknek játszik, esküvői fotó pózába merevedett fiatal pár. A másik ablakban koszorúslány, fehér ruhában, virágcsokorral, divatos frizurával. Két szomszéd ablakban elegáns fekete ruhás párok, talán két fivér és feleségeik.

Középkorú pár tekint egymásra két ablakból nyárias öltözékben. Borbélyműhely ablaka előtt fehér köpenyes tanonc, ollót tartó keze örökre megállt a nyisszantás pillanatában. Kerek arcú nő tűnődve mosolyog a balkonon a Szent Katalin-templom romjai fölött. Tágra nyílt szemű kislány szalagos kalapban, ölében tacskó kutyával. Bruno Schulz ikertestvére félénken, bátorításra várva mosolyog ránk. Fekete hajú szépség pazar nyaklánccal, válláról kacéran lecsúszott ruhában. Öreg rabbi, mélyen ülő, hunyorgó szemmel, fehér szakálla szálanként rajzolódik ki fekete öltönye előtt.

A várost nézik, amelyet hetven éve nem láttak, amely hetven éve nem látta őket
Lublin százhúszezer lakójából ötvenezer volt zsidó a második világháború előestéjén. Túlnyomó részük az óváros falain kívül élt, a Brama Grodzka, a Grodnói-kapu és a vár között elterülő nagy zsidó negyed labirintusában, ahová a városi polgárságnak a lengyel királytól kapott de non tolerandis Judaeis joga szorította őket a tizenhatodik században. A kapu, amelyet a falakon belül élők csak Zsidó-kapunak neveztek, mediterrán ívvel keretezte a festői, zsúfolt és szegény negyed látványát. A keret ma is megvan. Csupán a kép tűnt el belőle.

„Amikor 1990-ben ide jöttünk” – mondja Witold Dambrowska, a Grodzka-kapu bástyájában működő NN Theater, „Névtelen Színház” egyik alapítója, – „semmit nem tudtunk Lublin zsidó múltjáról. Nem tudtuk, hogy a kapu egy zsidó Atlantiszra néz. Hogy a kapun kívül elterülő nagy, üres tér mindaz, ami a zsidó városból ránk maradt. Hogy a vár alatti parkoló betonja tucatnyi zsinagóga, sok száz zsidó ház, és egy egész zsidó közösség emlékét temette maga alá.”

A Névtelen színháznak az a zsidó nő adott nevet, aki nem sokkal a színház alapítása után kereste fel a bástyát. „NN én vagyok”, mondta, s elbeszélte, kik és hogyan éltek a bástyát keresztül-kasul szövő apró lakásokban, mielőtt a német megszállók 1942. március 16-án a gettó valamennyi lakóját teherautóra kényszerítették és a bástya kivételével valamennyi épületét felrobbantották volna.

 

A teljes cikk itt olvasható.