“Libanon kettős nyomás alatt” (f: The Economist)
A szaúdi kormány február 19-én felfüggesztette a Libanonnal – és egyben Franciaországgal – kötött megállapodását, miszerint 3 milliárd dollár értékben francia fegyverekkel látták volna el a Libanoni Fegyveres Erőket (LAF). Rijád továbbá bejelentette, hogy nem utalja át a libanoni rendőrségnek ígért 1 milliárd dolláros támogatást sem. Pár nappal később Szaúd-Arábia felszólította a közel-keleti országban tartózkodó állampolgárait, hogy „biztonsági okokból” hagyják el Libanont, és a közeljövőben ne is térjenek vissza. A többi Perzsa-öböl menti monarchia – Omán kivételével – követte Rijád lépéseit, sőt az Egyesült Arab Emírségek visszahívta a legtöbb diplomatáját Bejrútból.
Nemcsak a diplomáciai térben zajlik azonban hadjárat Libanon ellen: az Öböl-menti monarchiák leállították a libanoni befektetéseiket, egymás után adják el libanoni ingatlanaikat, és még a GCC (Öböl-menti Együttműködési Tanács) tagállamai is elkezdték kivonni a tőkéjüket a libanoni bankszektorból. Odáig fajult a helyzet, hogy eddig közel 100 libanoni vendégmunkást toloncoltak ki Szaúd-Arábiából. De ez még csak a kezdet, mivel a többi monarchia is hasonló lépéseket fontolgat.
A kérdés megválaszolása előtt, hogy mi is állhat a szaúdi döntés hátterében, pár mondatban fontos kitérni a két ország kapcsolatára: Libanon az 1946-os függetlensége óta jó viszonyt ápolt Szaúd-Arábiával, dacára annak, hogy az országban erős volt az arab nacionalizmus. A lakosság jelentős része szekuláris nézeteket vallott, és amolyan „ütközőállamként” funkcionált az arab nacionalista államok és monarchiák, valamint a két szuperhatalom – Egyesült Államok és a Szovjetunió – között. Az 1975-ben kitört libanoni polgárháború idején Rijád a szunnitákat támogatta, de vállalta a felek közötti közvetítést. Szaúd-Arábiának nem kis szerepe volt az 1989. október 29-én Taifában elfogadott Nemzeti Megegyezés Okmány létrejöttében, ami segített lezárni ezt a véres konfliktust (bár a fegyverek csak egy évvel később hallgattak el).
Ezt követően évekig, különösen Rafik al-Haríri libanoni elnök ideje alatt, Szaúd-Arábia és a többi Öböl-menti monarchia dollár milliárdokkal támogatta a libanoni újjáépítést. Csakhogy Haríri 2005-ös meggyilkolásával és a 2006-os libanoni – avagy Hezbollah-izraeli – háború után jelentős megerősödtek a síita mozgalmak és Teherán is nagyobb érdeklődést kezdett mutatni Bejrút iránt. Habár az előző szaúdi uralkodót, Abdullah ibn Abdul-Aziz al-Szaúdot is nyugtalanította Irán növekvő befolyása és a Hezbollah látványos megerősödése, nem állt érdekében a libanoni politikai és társadalmi egyensúly megbontása. Helyette sokkal inkább gazdasági eszközökkel igyekezett rá nyomás gyakorolni: a libanoni külkereskedelem forgalmának több mint egynegyedét a Perzsa-öböl menti országokkal bonyolította le; Szaúd-Arábia volt Libanon legfontosabb exportpartnere; 2015-ben Libanonban az arab beruházások több mint kilencven százaléka (12 milliárd dollárt) az Öböl-menti monarchiák tették ki, miközben a libanoni üzletemberek körülbelül öt milliárd dollár értékben invesztáltak a GCC tagállamokba.
Abdullah halála és Szalman hatalomra kerülése ellenben véget vetett ennek az óvatos szaúdi nyomásgyakorlásnak, és Rijád egyre inkább nyílt színvallásra késztette az Irán és Szaúd-Arábia között egyensúlyozó Libanont. Ez a fellépés azonban nem járt sikerrel, hiszen Bejrút látványosan nem a szaúdi elképzeléseknek megfelelően cselekszik. Libanon például kimaradt – és egyben bírálta – a szunnita koalíció hadműveleteit Jemenben; a háttérben együttműködött Bassár el-Aszad szíriai elnökkel; támogatta az iráni atommegállapodást; valamint jelentősen befolyásolta a két ország viszonyát, amikor letartóztatták a drogcsempész szaúdi herceget és a mai napig nem adták ki Szaúd-Arábiának. A libanoni kormány továbbá egyike volt azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak Nimr an-Nimr síita vallástudós január 2-i kivégzése ellen. A január 10-én tartott Arab Liga találkozón Gibran Bászil libanoni külügyminiszter nem fogadta el a Teherán elleni határozatokat, és sokkal inkább Rijádot tette felelőssé a szunnita-síita viszony elmérgesedéséért, mintsem a teheráni vezetést.
Ennek ellenére Rijádnak nem a libanoni kormánnyal, hanem sokkal inkább a Hezbollah nevű síita szervezettel volt a legfőbb problémája, amely a libanoni politikában megkerülhetetlen tényezővé vált, miközben fegyveresei jelen vannak azokban a regionális konfliktusokban, amelyekben Szaúd-Arábia közvetve vagy közvetlenül érintett. A Hezbollah már 2012 óta harcol Bassár el-Aszad oldalán, Irakban segítenek a helyi síita milíciák kiképzésében, sőt egyes Öböl-menti politikusok és katonai vezetők beszámolói szerint a jemeni húszikkal közösen harcolnak a szaúdi szárazföldi haderők ellen Jemenben. A Szaúd-Arábiából eddig kitoloncolt libanoniakat is mind a Hezbollahhal hozták összefüggésbe, a szervezettel kapcsolatos cégeket és bankokat helyeztek tiltólistára. Rijád nem titkolt célja, hogy az általa létrehozott „iszlám NATO” egyik fő célja legyen a Hezbollahhal való leszámolás, mivel a GCC március 2-a óta terrorista csoportként tartja nyilván.
A teljes cikk itt olvasható.
