Le Pen ante portas
A radikális jobboldal a szocialisták és a konzervatívok egyenrangú kihívójává vált Franciaországban. A háromosztatú politikai térben az ország csakis azért kormányozható nagykoalíció nélkül, mert a választási rendszer a relatív többségből abszolút többséget teremt.
Most aztán örülhetnek, akik oly régóta panaszkodnak a jobb-bal megosztottságra. Immár nem szeli ketté ez az árok Franciaországot. Már hárman vannak az ellenfelek” – írja keserű gúnnyal a Marianne-ban Jacques Julliard.
A békesség hívei évtizedek óta vágyakoznak egy harmadik erőre, de nem azt kapták, amire gondoltak. Nem egy centrista, békítő párt erősödött meg, hanem a radikális jobboldal. A hagyományos bal- és a jobboldal mindmáig együttműködött abban, hogy a radikális jobboldalt ki kell rekeszteni a politikai arénából. Ez az egyetértés onnan ered, hogy a Nemzeti Front az ötvenes években a náci megszállókkal együttműködő vichyi rendszer örökösének számított, a többi párt pedig a hitleri Németország ellen küzdő Szabad Franciaország örökségét tekintette magáénak. A rasszista (egészen a legutóbbi ideig elsősorban antiszemita) Nemzeti Frontot és alapító vezérét, Jean-Marie Le Pent nem tekintették a Köztársaság részének.
Az 1958-ban bevezetett kétfordulós választási rendszerben csak egyéni képviselők vannak, és emiatt a rendszerint tíz százalék alatti eredményt elérő Nemzeti Frontnak évtizedeken át egyetlen képviselője sem volt a parlamentben. Még amikor jelöltjei bejutottak is a második fordulóba egy-egy választókerületben, a „köztársasági szolidaritás”, vagyis a jobb- és a baloldal összefogása leszavazta őket.
Az új évezredben a radikális jobboldal népszerűsége kezdte elérni, sőt meghaladni a 15 százalékot. 2002-ben Le Pen bejutott az elnökválasztás második fordulójába, de a szégyenszemre harmadik helyre szorult baloldal választói a jobboldali Chirac elnökre szavaztak, és így nem lehetett elnök. Mióta lánya, Marine a párt elnöke, a Nemzeti Front „mérsékelt fordulatot” hajtott végre, és etnikai politizálásának célpontja immár a színes bőrű bevándorlók és leszármazottaik sokmilliós tömege, ami sokkal több támogatót vonz, mint a hagyományos antiszemitizmus. Hiszen Franciaországban néhány százezer zsidó él, és többségük teljesen asszimilált, semmiben nem különbözik más franciáktól.
