Hanák András: New York, NY

1981 nyarán érkeztem New York-ba, az új világ, ha nem is forrongott, de alakulófélben volt. 1980 decemberében lőtte le egy mentálisan ingatag személy – hóna alatt Salinger: Zabhegyezőjével – John Lennon-t, alig pár méterre a zenész akkori lakóhelye, a Dakota ház előtt. 1981 januárjában lépett hivatalba Ronald Reagan elnök. Március végén egy bizonyítottan gyengeelméjű New York-i taxisofőr Washingtonban Reagan elnökre lőtt rá. A Gipper[1] túlélte. E közben Európa csendes volt, újra csendes, bár Budapesten júliusban hangos visítozás közepette megszületett Jancsi unokaöcsém, és Lengyelországban szárnyait bontogatta a Szolidaritás mozgalom. Magyarországon szinte semmi sem szárnyalt, ezért is döntöttem úgy, hogy nem ezt a világot választom további életem színteréül.

Máig jól emlékszem Manhattan első látványára, amikor a repülőtérről az egyik metrójárattal a 6. sugárút (Avenue of the Americas) és az 50. utca sarkáig jutottam el, majd felmentem a felszínre. Körülnéztem, és amit láttam, olyan lehetett, mint a népmesebeli magyar bakának a majlandi harminckettő torony. Temérdek felhőkarcoló vagy csak nagyobbacska, 40-50 emeletes épület sorjázott a túloldalon. Szinte velem szemben volt a Dewey Ballantine ügyvédi irodának otthont adó felhőkarcoló, ahol közel másfél évtizeddel később dolgoztam egy ideig. Az épület nem téveszthető el vagy össze: két modernkori torzó áll a bejárat előtti mindkét oldalon. Elgondolkodtató alkotások. [FÉNYKÉP] Az iroda ma Dewey & LeBoeuf néven működik, és továbbra is büszke arra, hogy névadó partnere New York állam egykori kormányzója, Thomas Dewey volt, aki alig néhány szavazattal maradt le Truman elnök mögött az 1948-as választások során. Máig őrzik a Chicago Tribune azon példányát, amely a választás másnapján tévedésből úgy jelent meg, hogy „Dewey Defeats Truman”.

Mendl, glatt kóser

Azért jöttem New York-ba, hogy a Columbia egyetemen tanuljak egy évet. Tandíjat nem kellett fizetnem, de egyebekben magamnak kellett gondoskodnom a megélhetésemről. Igen szerény otthoni és rokoni támogatásra számíthattam. Így már szeptember végén körülnéztem, milyen munkaalkalmak adódnak. Nem tolongtak a lehetőségek, és közben figyelnem kellett arra, hogy a tanulmányokkal is haladjak. Még Jom Kippur előtt mentem le egy amerikai diáktársammal az Old Broadway zsinagógába, amely nevével ellentétben nem Manhattan déli részén, a régi Old Amsterdam negyedben vagy a modern kori Downtown városrészben van, hanem Harlem kellős közepén található. [FÉNYKÉP] A jogi kar zsidó diákjainak egy része mégis idejárt szombatonként.

A reggeli szertartás utáni kidust egy magyar származású elöljáró szervezte meg. Bemutattak neki. Biztosan akadna számomra rész-munka, mondta, annak a kóser élelmiszerüzlet-láncnak egyik boltjában, amelyet Romániában született földije vezetett. Mendl, a bolt tulajdonosa Désen született, az elöljáróról csak annyit tudtam megállapítani, hogy bizonyára Dés és Vízakna között lehetett szülőfaluja. Az biztos, hogy mindkettőjüknek cudar életük volt a magyar világban, és családjukból szinte egyedül élték túl a vészkorszakot.

A sátoros ünnepeket követően elmentem Mendl-hez. Boltja, a glatt kóser minősítésű Meal Mart, a Broadway egyik kis üzlete volt a 77. és a 78. utca között. [A fénykép nem ezt, hanem a brooklyni Borough Parkban máig meglevő üzletet ábrázolja, de a miénk is ilyen volt.] Hamar megállapodtam Mendllel. Eleinte csütörtök délután és pénteken dolgoztam, de hamarosan hozzátettük a vasárnapot is. Legalább négy feladatom akad az üzletben. A pénteki nagy forgalomban a pult mögött árusítottam felvágottat, csirkét, tésztát, krumplikuglit és májkrémet, majd kora délután házhoz szállítottam a szombati megrendeléseket. E mellett, jobbára a csütörtöki napokon feladatom volt a hátsó bejáratnál lerakott, jégkockákkal hűtött csirkeszállítmány és egyéb csomagok letrógerolása a bolt pincéjében található hatalmas fagyasztó-terembe. Mivel pedig hamar kiderült rólam, hogy a sütés-főzéshez is értek egy keveset, a csirkehúsleves, a maceszgombóc elkészítése, a sólet felügyelete, majd a megtermett pulykák gondos kisütése, ügyes felszeletelése is nekem jutott.

Mindent nagy adagokban készítettünk, hetente legalább egyszer hatalmas lábasokban forrt a leves, rotyogott a sólet. Igen hamar kibővült házhozszállítási feladatköröm, amely mellesleg a megélhetéshez szükséges bevétel egy jelentős részét generálta. Napközben a város különböző helyein levő rendezvényekhez szállítottam ki a gondosan összeállított kóser hidegtálakat, salátákat és italokat. És amikor már valóban nélkülözhetetlen ember lettem Mendl boltjában, akkor péntek délután, még sábesz előtt, kivittem a környék zsinagógáiba a szombati kiddushoz valót, vagy az egyéb ünnepi étkeket. Ebben a high tech-et megelőző évtizedben már nem ismerték a sábesz gójt, az ételeket egy készülék tartotta melegen. Az ügyes kis melegítő szerkezetet nekem kellett beállítanom, hogy alapjáraton működjön, majd szombat délelőtt kapcsoljon magasabb fokozatra, hogy a délelőtti szertartást követően kellemes hőfokon legyen fogyasztható az étel.

Többnyire tilosban

A házhozszállítást Mendl autójával végeztem.  Mindig nagy kihívást jelentett a parkolás, külön furfangot kívánt meg a város keleti oldalán levő rendezvényekre történő szállítás. Az idő mindig sürgetett. Nem tudtunk eléggé korán kezdeni Mendl üzletében, hogy a végén ne égjen a körmünkre a szállítás. Olykor reggel ötkor, hatkor kezdtük, hogy tíz, tizenegy órára ott legyen a megrendelés. Amikor minden bekerült Mendl furgonjába, utánam kiáltották: Fly Alex, fly! És repültem is, amennyire tudtam.

Egyik gyakori megrendelőnk az Egyesült Nemzetek Szervezetének székházában volt, a város ellentétes, keleti oldalán, a 42. utca magasságában. Sok egérutat fedeztem fel. De az igazi küzdelem akkor kezdődött, amikor parkolnom kellett. A mai biztonsági szabályok mellett nem tudom, miként oldanám meg a feladatot, ma szinte sehol sem lehet megállni, nemhogy parkolni. A középületeket akkor nem védték betonfalak, a bejutás igen könnyű volt. Többnyire tilosban parkoltam, könnyű targoncámmal toltam be a szállítmányt az ENSZ épületbe, ahová ma kártya vagy chip nélkül a madár sem teheti be a lábát. Többnyire öt-tíz perc alatt végeztem, körülbelül akkora ért oda a büntetést osztogató közeg.  A szállítások idegpróbálóak voltak, ugyanakkor igen jó kikapcsolódást jelentettek a szellemi kihívást jelentő jogi-filozófiai tanulmányaimhoz képest. Ezen a téren is szorgalmasan haladtam előre, 1982 májusában diplomáztam. Ezután két évig rengeteget dolgoztam a városban, néha fordítottam, egy magyar nyelvű újságnál, majd olvasószerkesztettem stilisztikailag és grammatikailag gyengén sikerül cikkeket, de a legjobban fizető és leginkább kiszámítható munka mégis a kóser deli maradt. Pedig azokat a dög nehéz csirkés ládákat igen keskeny lépcsőn kellett két kézzel levinni a pincébe, majd felhozni, ha szükség volt rájuk. Volt olyan nap, amikor a pince egyik sötét zugában azon törtem a fejem, hogy vajon József miben bizakodott a kút fenekén. Azt hiszem, én is arra jutottam, amire ő: csak ketten vagyunk e földön, akik innen kihozhatnak, és az egyikük én vagyok. Csak meglettebb koromban merült fel bennem az eretnek gondolat, hogy a másik is én lehetek.

 

Molnár Ferenc lakosztálya

1984-ben nem Orwell jóslata következett be, hanem felvettek a University of Pennsylvania jogi karára, ahol további három évig tanultam, és ügyvéd lettem Amerikában. A kilencvenes években Budapesten dogoztam és visszatelepültem. A Dewey Ballantine ügyvédjeként évente részt vettem a cég látványos és eseménydús vacsoráin a Plaza Hotel báltermében.  A vacsora jelentős esemény volt, az európai irodákból érkezett ügyvédek több ízben is a Plaza Hotelben laktak.  [FÉNYKÉP] Az egyik évben arra kértem a szálloda vezetését, hogy azt a szobát adják, ahol Molnár Ferenc élt és dolgozott több mint tíz éven át. Nem tudták, hol dolgozott Molnár Ferenc. A következő évben ismét felhívtam a szállodát, időközben megtudtam, hogy a nyolcadik emeletről van szó. Sajnálattal jelezték vissza, hogy a nyolcadik emelet éppen felújítás alatt van.

Az utolsó Dewey Ballantine vacsorát követően a társaság egy része hajnalig a szállodában maradt, vagy az 57. utca egyik nagyhírű klubjába ment át. Ketten úgy döntöttünk, hogy estélyi öltözékünkben inkább a Greenwich Village egyik eldugott klubjába megyünk. Élő dzsessz-zene volt, igen remek hangulat alakult ki.  A közönség nem éppen a jobb módúakból került ki. Nagyon kilógtunk az öltözetünkkel, különösen londoni ügyvédnő kollégám, Lilia mutatott jól fehér estélyijében. Egy idő után az egyik fekete zenész át is szólt nekünk: „Jesus, you’re looking fucking good!” „Likewise” – szóltunk vissza neki, „and so is the music” – tettük hozzá, mert az előadás igen jó színvonalú volt. Kora reggel mentünk vissza a Plaza-ba. Kevés reménnyel, de mégsem beletörődően megkérdeztem a recepción, hogy megnézhetném-e a nyolcadik emeletet.

Megmutatták.

[1] Ronald Reagan beceneve egy filmszerepe után.