Az amerikai zsidó lobbi a köznyelvben két dolgot jelenthet: egyfelől azokat az intézményeket, melyeket az amerikai zsidóság a maga és mások érdekeinek képviseletére létrehozott; másfelől a „zsidó hatalomról” szőtt mitikus képzeteket.

 

A két értelmezés között az átmenet folyamatos: a zsidó szervezetek befolyásának enyhe túlbecsülésétől (melyre számos jószándékú politikus is hajlamos) a vad világuralmi víziókig minden változattal találkozhatunk.

Látványos teljesítmény

Kívülálló számára az amerikai zsidó lobbicsoportok befolyása imponálónak tűnhet.

Az American Jewish Committee (AJC) éves díszvacsoráján nem egy amerikai elnök mondott már beszédet, de ha ő nem ér rá, a First Lady, az alelnök vagy a külügyminiszter feltétlenül tiszteletét teszi. (Tavaly Hillary Clinton és Ehud Barak volt a két díszvendég.)

A nálunk legismertebb zsidó szervezet, a World Jewish Congress (WJC) elnöke nem egyszer államfőkkel tárgyal (a korábbi elnök, Edgar Bronfman többek között Gorbacsovval és a pápával),  miniszterelnököket dicsér, parlamenteket korhol. Ennek talán legemlékezetesebb példája volt a WJC kemény fellépése Ausztriával szemben 1986-ban, mikor az országban a háborús bűnökkel hírbe hozott Kurt Waldheimet választották elnökké. Ez a döntés erősen elszigetelte Ausztriát a nemzetközi kapcsolatokban: számos külföldi politikus nem volt hajlandó az osztrák elnökkel találkozni.

Valamire való amerikai elnökjelölt nem kerülheti meg a vendégszereplést az – Amerika és Izrael jó kapcsolatain őrködő – AIPAC képviselői előtt, akiket, riválisával versengve, biztosít Izrael melletti elkötelezettségéről. Barack Obama választási kampánya idején már járt az AIPAC-nél, de ez év májusában ismét tartott itt egy beszédet, miután közel-keleti politikájában a zsidó szervezetek csalódtak. Elhidegülésüket látva Obama elnök külön teamet hozott létre befolyásos zsidó közéleti emberekből.

 

Kétszázötven év

A hatékony érdekérvényesítés integráns része a példátlan amerikai zsidó sikertörténetnek. Mindez egyedülálló és utánozhatatlan, hiszen a zsidóság sehol máshol nem él kétszázötven éve háborítatlanul, szabad ország szabad polgáraként. Az újabb szervezetek (AIPAC) is félévszázados múltra tekinthetnek vissza, de az AJC több mint száz, a B’nai B’rith pedig több mint százhatvan éves.

A töretlen szabadság persze nem jelent töretlen fejlődést. E szervezetek működési területe a II. Világháború előtt főleg az önsegélyezés volt. A B’nai B’rith a rossz szociális körülményeken akart javítani; az AJC az Oroszországból bevándorló zsidóknak próbált segíteni. Az 1936-ban, Genfben létrehozott World Jewish Congress pedig a náci veszély ellen próbált föllépni – kevés sikerrel.

E szervezetek beépülése az amerikai nagypolitikába, a kapcsolatépítés az elnökkel, az adminisztráció kulcsembereivel, majd mindennek megismétlése az egyes államokban, városokban – mindez alapvetően 1945 után kezdődött, okulva a II. Világháború keserves tapasztalataiból.

Fontos különbség, hogy a Holokauszt súlyos terhe itt másként hat, mint Európában: nem zavarja az ország és a zsidók viszonyát, hanem ellenkezőleg: katalizátorként működik. A Holokauszt tudata igen nagymértékben motiválja a zsidókat, hogy fellépjenek a veszélyeztetve látott Izrael vagy más közösségek érdekében. Az amerikai közvéleményt és politikát pedig nem hatja át bűntudat és/vagy reszentimentet a zsidóság iránt.

*

A zsidó szervezetek munkája közt sok az átfedés, gyakran egymással is versengenek hírnév, befolyás dolgában. Ugyanakkor van bizonyos munkamegosztás is: Izrael érdekeinek védelmében az AIPAC az első, a Holokauszt áldozatainak fizetendő kárpótlásokért a World Jewish Congress (ill. az általa alapított szervezetek[1]) harcoltak. Utóbbiak nagy sikereket (s ennek nyomán sok ellenséges indulatot) mondhattak a magukénak: a Holokauszt áldozatai számára kárpótlási alapot hoztak létre a legendás hírű svájci bankok¸ a nagy biztosító társaságok és maga a német állam is.

A szervezetek néha oligarchikusak: a WJC élén egyik milliárdos (Ronald S. Lauder) váltotta a másikat (Edgar Bronfmann), akinek fia is az esélyes utódjelöltek között szerepelt. Ám tudni kell, hogy a lobbitevékenység kapcsolat és pénz kérdése, s aki ebből többet áldoz, annak nagyobb lesz a befolyása.

Ugyanakkor ez a logika nem mindenható: más szervezetek, pl. az AJC, a széleskörű bázis adományaiból tartják fenn magukat. Ez a szervezettség az amerikai zsidó lobbi egyik legnagyobb ereje: a tagság nem csupán adakozik a központ felé (ez pénz és hatalom egyirányú koncentrációját jelentené) hanem helyben is építkezik, és elvégzi azt a munkát, amit az országos vezetők a maguk helyén megtesznek. Így a kapcsolatrendszer sokszintű és a szervezet is demokratikus marad.

 

Közös érdekek vagy közös értékek?

Ez év májusában Benjamin Netanjahu az Egyesült Államokba látogatott, ahol nem csupán meghívójával, Obama elnökkel tárgyalt, hanem beszédet mondott a kongresszus két háza előtt is. Ilyen lehetőség kevés politikusnak jut osztályrészül. Netanjahu beszédét a képviselők 1-2 percenként felállva, tapssal szakították meg. Ez a világ egyetlen más parlamentjében sem képzelhető el – a legkevésbé persze Izraelben. Mi a gyökere e – szinte feltétlen – Izrael-pártiságnak?

Egyfelől persze a lobbitevékenység: az amerikai zsidók nemcsak az elnökválasztás, hanem a kongresszusi választások idején is igen aktívak, mind a kampányolás, mind a fundraising terén. Az AIPAC demokraták és republikánusok körében egyaránt felépítette kapcsolati hálóját. Aktivistái már a választások előtt bensőséges viszont alakítanak ki a leendő képviselőkkel, szenátorokkal. A zsidók korántsem csupán szavazó tömegükkel formálják a politikát: a hatmillió amerikai zsidó a lakosság két százalékát adja csupán. Az amerikai demokrácia sokkal bonyolultabb technikák kialakítására ad lehetőséget. A lobbizás a demokratikus érdekérvényesítés bevett eszköze. A Public Affairs Committee (rövidítve: PAC) törvényes szerveződés, amennyiben kongresszusi lobbiszándékát bejelenti. Az AIPAC, tízezer aktivistájával, egyes kommentátorok szerint az Államok második leghatékonyabb lobbicsoportja. (Az első a nagyhatalmú fegyverlobbi, amely a szabad lőfegyvertartás jogát védi az azt korlátozni kívánókkal szemben.)

Az Izrael-párti politika alakításában cseppet sem elhanyagolható a több tízmillió evangéliumi keresztény szerepe, akik teológiai-üdvtörténeti alapon elkötelezettek Izrael iránt és ezt a meggyőződésüket a politikában is érvényesítik. (Nálunk a Hit Gyülekezete tartozik ehhez az irányzathoz). Egyesek szerint az AIPAC-ben már túl nagy befolyásra tettek szert e keményen jobboldali, vallásos keresztény támogatók. Az alapvetően liberális értékeket valló zsidók között sokan idegenkednek ettől a felfogástól, így körükben létrejött egy új, baloldali(bb) Izrael-párti lobbicsoport, a JCall. Az AIPAC korántsem örült a konkurenciának, s a két szervezet még keresi a modus vivendit.

A fentieken túl azonban az Egyesült Államok kiállása Izrael mellett nemcsak érdekeken, hanem értékeken is nyugszik. Ezt az Amerika-ellenességre hajló európai közfelfogás vonakodik elismerni, és hajlamos Amerikát és Izraelt egyaránt mohó, cinikus, elnyomó hatalomnak látni, ami az iszlám világ Nagy Sátán – Kis Sátán képletének amolyan szoft változata. Ám épp ez az ellenségkép mutatja, hogy a két országban van valami közös.

Obama elnök (akinek Izrael-pártiságát gyakran számon kérik!) így beszélt erről az AIPAC képviselői előtt:

Amerika elkötelezettsége Izrael iránt mélyebbről fakad – és ezek közös értékeink. Két nép, amely szabadságát óriási túlerő ellenében vívta ki, megérti, hogy a biztonságért, melyért eleink harcoltak, minden nemzedéknek tenni kell. Mint két életerős demokrácia, tudjuk, hogy szabadságunkat, jogainkat állandóan táplálni kell.”

Mindez akkor is fontos üzenet, ha tudjuk, hogy választási érdekeit szem előtt tartó politikus szájából hangzott el. Mert nem Barack Obamát jellemzik csupán, hanem az amerikai politikai kultúrát.

 

Vajon működik-e zsidó lobbi Magyarországon? Ha igen, hogyan működik, ha nem működik, miért nem? Következő számunkban szándékaink szerint visszatérünk a témára.

 

[1] Claims Conference, World Jewish Restitution Organization.