Krisztus-kép és Klezmer dallamok a volt zsinagógában

Az egykori kisvárdai zsinagógában koncertezett a Budapesti Fesztiválzenekar

– pontosabban a zenekar tíz muzsikusból álló alkalmi kamaraegyüttese. Kisebb részekre szakadva így tudnak egy hét alatt tizenkilenc fellépést lebonyolítani. A zenekar – két külföldi turné között – kulturális missziót teljesít itthon: már nem működő zsinagógákban, kisebb keresztény templomokban, idősotthonokban és gyerekotthonokban lép fel, ingyen.

A zsinagógakoncertek programját közösen hirdette meg Fischer Iván, a Fesztiválzenekar karnagya és Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija. A cél: a zsidó (eredetű vagy témájú) zene mellett ismerje meg a helyi közönség a zsinagóga eredeti funkcióját és azokat az embereket, akik nem is olyan régen a zsinagógában imádkoztak. Ezért a zene mellett Köves Slomó (vagy valamelyik munkatársa) tart előadást, erősen koncentrálva a helyi zsidók történetére.

Az 1902-ben épült kisvárdai zsinagógát 1975-ben adta el az akkori MIOK a városnak, 3.5 millió forintért. 1983 óta a környék, a Rétköz néprajzi hagyományait bemutató múzeum működik itt. Népviseletbe öltöztetett kedves kis bábuk a háttérben fatornyos épülettel; a hajdani paraszti élet mindennapos használati tárgyai;

paraszti enteriőr tisztaszobával, Krisztus-képpel és Mária-szoborral; polgári enteriőr menórával, igényes bútorokkal és kávéskészlettel – mindezeket a tárgyakat, ahol lehet, kissé hátrébb tolták, hogy elegendő széket tehessenek ki a koncertre érkező közönségnek. A száz helyre 170 fő jelentkezett.

A zsinagóga belső enteriőrjét nem torzították el olyan súlyosan, mint egynémely helyen: megmaradtak az ablakok, EU-s pénzből újrafestették a mennyezetet. Az egykori berendezési tárgyakból viszont semmit nem hagytak meg: még a tóraszekrény és annak környezete is eltűnt: helyén egy lépcső vezet a karzatra. Két helyi parasztház modellje tovább fokozza az eklektikus hatást.

Aki ezek után kilép a zsinagóga előterébe, az feltalálja a hiányzó zsidó atmoszférát: emléktábla emléktábla hátán: a hajdan több mint háromezer fős (Kisvárda majd egyharmadát kitevő) közösség mártírjainak emlékre állították a visszatértek. A közösség a felszabadulás után még mintegy 800 főt számlált, még a 70-es évek elején is vagy százan voltak itt, és csak a zsinagóga eladása után széledt szét a maradék maradéka. Jelenleg állítólag öt öreg zsidó él még a városban – a koncerten nem jelentek meg, vagy inkognitóban maradtak.

A zsidó közösség által állított emléktáblákon túl az előtérben egy nagy, vászonra nyomtatott tabló idézi föl a város zsidóságát: rajta fényképek, dokumentumok a közösségi élet kezdetétől a pusztulásig. A karzaton a helyi általános iskola diákjainak tablói: elemi ismeretek a Holokausztról.

Jómagam a zenekar kisbuszával érkezem, a lehetőségről a zenekar előzékeny PR-menedzsere tájékoztatott. Velem együtt utazik egy operatőr és egy riporter, akik a fellépéseket dokumentálják.

A világszínvonalú zenekar fellépése nagy esemény Kisvárdán, a közönség elegáns ruhákban érkezik – csak a kabátját nem veti le, mert a hatalmas, egyterű épületet nehéz átfűteni.

Az első klarinétos rövid, anekdotázó stílusban ismerteti a zeneműveket, majd rázendítenek az első darabra, egy Mendelssohn trióra. A szmokingos zenészek kissé furcsán festenek a nádtető alatt, ami a paraszti építészetet hivatott illusztrálni.

A darab után lép a nádtető alá (az egykor volt Tóraszekrény elé) Köves Slomó, aki a hajdan itt élt ortodox zsidó közösségről, Kelet-Magyarország zsidóságáról beszél, néhány anekdotával fűszerezve az előadást. Mondandója végén – jó ötlet – arra bíztatja a közönséget, hogy akinek vannak emlékei az itt élt zsidókról, az ossza meg a többiekkel.

A harmadik zenemű (Prokofjev: Nyitány héber témákra) elhangzása után fel is áll három hölgy a közönség soraiból és egymás után mesélik el fiatalkoruk (1950-es 60-as évek) szeretetteli élményeit egykori zsidó ismerősökkel, szomszédokkal. „Én egy olyan házban lakom, ami régen zsidóké volt”, közli az egyik hölgy – ami itt és most nyilván valamiféle pozitívumnak számít, a közelség, az együttélés bizonyítékának. Vajon hol vannak az egykori tulajdonosok és hogy került a házuk a most ott élők birtokába? – fut át agyamon a kérdés, de ezt persze nem teszem fel hangosan: az est célja a pozitív atmoszféra megteremtése, az egykor itt élt zsidók újólagos beemelése a város köztudatába. Ehhez a zenekar a muzsikával és flódnival, az EMIH pedig egy előadással járul hozzá –  mindez ingyenes, a helybéli közönségnek csak regisztrálnia kell.

Utolsó programpontként a polgármester lép a mikrofonhoz, megköszöni a koncertet, pár szóval megemlékezik Kisvárda zsidóságáról, amelynek, mint mondja, polgári kultúrája ma is hiányzik a városból.