Közép-európai jóvátételi körkép

Számvetés

A Zsidó Kártérítési Világszerve­zet (WJRO), zsidó szerveze­tek nemzetközi koalíciója 1992-ben jött létre, hogy visszaszerezze a posztkommunista or­szágok hatóságaitól a zsidóság egykor elrabolt, majd később államosított kö­zösségi tulajdonát. A szervezet két ve­zetője, Edgar Bronfmann és Avraham Burg jelenleg tizenkilenc országgal folytat tárgyalásokat. A kárpótlási lista egyre bővül, ahogy újabb és újabb igé­nyek merülnek fel, újabb és újabb sérelmekre derül fény.

Kelet- és Közép-Európában a WJRO a közösségi tulajdon visszaadásának szükségességére helyezi a hangsúlyt. Naftali Lavi, a szervezet alelnöke, azonban nem győzi hangsúlyozni, hogy amint ezt a csatát megnyerték, azonnal megkezdik a harcot az utódok nélkül meghalt áldozatok magántulajdonának visszaszerzéséért is.

Nehezíti a dolgot, hogy az európai zsidóság háború előtti vagyonáról nem készült semmiféle megbízható felmé­rés. Egyes becslések szerint a svájci bankokban elhelyezett betétek összege elérheti akár a 7 milliárd dollárt is. Len­gyelországban a hatóságok attól tarta­nak, hogy az ország ingatlanjainak és gyárainak akár 40 százalékáról is kide­rülhet: eredetileg zsidó tulajdonban volt.

A WJRO jeruzsálemi irodájában szá­mítógépre vitték az elvett zsidó közös­ségi tulajdonra vonatkozó összes fellel­hető adatot. A listára eddig mintegy 17 ezer ingatlant vettek fel a posztkommu­nista országokból: ezek között egyaránt megtalálhatók eldugott falvak zsinagó­gái és fővárosi irodaépületek. Egy-egy város vagy település nevének begépe­lése után a képernyőn megjelenik az ottani épületek listája. Az érdeklődő kí­sértetvárosokat hív elő: mintha a zsidó történelemre neutronbombát dobtak volna, ami elpusztította az embereket, de meghagyta az épületeiket.

Mind ez ideig a hajdanvolt közösségi tulajdonoknak csupán a töredéke ke­rült vissza a zsidó közösség birtokába.

A Cseh Köztársaságban mintegy nyolc­van épületet adtak vissza.

Lavi, aki maga is Holocaust túlélő, a kárpótlás kieszközölését szent külde­tésnek tekinti, egy letűnt világ megmen­tése egyetlen módjának. A közösségi tu­lajdon visszaszerzése Lavi szerint vissza­adja a névtelen áldozatok méltóságát, mert legalább örököseik lesznek.

– Lublinban ma is áll az egyik jesiva gyönyörű épülete – emlékszik vissza Lavi. – A fogorvosnak készülő diákok használják. Apám egyike volt azoknak, akik adományaikkal segítették az épí­tést. Milyen alapon használják mások? Tettek valamit is azért, hogy mi meg­meneküljünk?

A posztkommunista országokban a WJRO kampányának eredményei még csak mostanában kezdenek mutatkoz­ni. A szervezet meglepően sikeresnek bizonyult, kedvező fogadtatásra talált, midőn a nemzetközi politikában a ho­locaust áldozatainak is legitim képvise­lője lépett fel. Az egymást követő izra­eli kormányok felhatalmazták, hogy nevükben tárgyaljon, és ezt a mandá­tumot legutóbb Netanjahu miniszterelnök is megerősítette. Clinton elnök két levélben is támogatásáról biztosí­totta a WJRO-t, és Stuart Eizenstat kereskedelmi államtitkár-helyettest ki­nevezte a zsidó kárpótlási ügyek kü­lönleges megbízottjának. Az Európa Parlament ugyancsak támogatja a WJRO tevékenységét.

A WJRO működését azonban a kelet­-európai zsidók némelyike rossz szem­mel nézi: szerintük nekik, maguknak kellene saját kormányaiktól kiharcolni az elvett tulajdonok visszaszolgáltatását. Szerintük a WJRO olykor túlzott követe­lései ellenérzést keltenek, és akár bizton­ságukat is fenyegetheti a gazdasági ne­hézségekkel küszködő országokban.

Számos közép- és kelet-európai zsi­dó közösség vezetője aláírta ugyan azt az okmányt, amely felhatalmazza a WJRO-t, hogy nevükben tárgyaljon, de ezt korántsem vonakodás nélkül tették. Lavi szerint a lengyel zsidók már két íz­ben is megpróbáltak visszakozni, míg a magyar zsidók ugyan beleegyeztek az együttműködésbe, de nem engedték, hogy a WJRO tárgyaljon a nevükben. A kicsiny cseh zsidó közösség pedig mind ez ideig semmiféle egyezmény aláírására nem mutatott hajlandóságot.

A WJRO azt képzeli, jobban ismeri a helyzetet, mint mi magunk – panasz­kodik Feldmájer Péter a MAZSIH1SZ el­nöke. – Minden ország más és más, de a WJRO ezeket a különbségeket egy­szerűen nem veszi figyelembe. Naftali Lavi diktátorként viselkedik.

Hasonló panaszok a Cseh Köztársas­ágban is felmerültek. A helyi zsidó kö­zösség és a WJRO közötti ellentétek az elkobzott zsidó közösségi tulajdon nagyságrendjéről kapcsolatos viták so­rán robbantak ki. 1990-ben, a kommu­nizmus bukása után, a cseh zsidók egy 202 épületet tartalmazó listát nyújtot­tak át a kormánynak. Amikor Lavi meg­látta a listát, felháborodottan közölte, hogy a kérdéses ingatlanok száma leg­alább ezer körül mozog.

Ezek után tárgyalásokba kezdett a cseh kormánnyal a saját maga összeál­lította lista alapján, anélkül, hogy ve­lünk egyeztetett volna – állítja Tomas Kraus, a cseh zsidó közösség elnöke, aki szerint Lavi listája pontatlan, és olyan ingatlanok is szerepelnek rajta, amelyeket még a háború előtt eladtak.

A cseh társadalom messze a legfiloszemitább Közép- és Kelet-Európában, és többnyire rokonszenvvel figyeli a zsi­dók igyekezetét elvett tulajdonaik visszaszerzésére. Sőt, míg a cseh egy­házak eddig semmit sem kaptak vissza a kommunisták által államosított épüle­teikből, a zsidó közösség már ismét magáénak tudhatja korábbi ingatlanainak egy részét, köztük a híres Prágai Zsidó Múzeumot is.

Nem akarjuk veszélyeztetni követe­léseink morális alapját azáltal, hogy olyan igényekkel állunk elő, melyek az emberek szemében túlzottnak tűnhet – magyarázza Kraus. – Én megértem a WJRO morális helyzetét, de mégiscsak Figyelembe kell venni a helyi körülmé­nyeket.

A WJRO vezetői viszont úgy érvelnek, hogy a helyi zsidó közösségeknek nincs joguk a holocaust áldozatainak és túlélőinek kizárólagos képviseletére. Lavit nem lepi meg a kelet-európai zsi­dó vezetők negatív reakciója.

Attól félnek, hogy elvesszük a tulaj­donukat – magyarázza. – Azok, akik nem hajlandók harcolni az örökösök nélkül maradt tulajdonokért, arra sem éreztek késztetést, hogy a közösségi tu­lajdont visszaszerezzék.

Lavi szerint a jelenlegi közép- és kelet­-európai zsidó vezetők közül sokan együttműködtek a korábbi kommunista vezetéssel, ráadásul némelyikük vegyes­ házasságban él. Ezen felül „mohók” is – a WJRO egyebek közt éppen azért jött létre, hogy megakadályozza a helyi zsidó vezetőket a közösségi tulajdon eladásá­ban és a pénz bezsebelésében.

De még ha a vezetőség makulátlan volna is – magyarázza Lavi -, akkor sem lenne joguk tárgyalni. Egy nyolcva­néves lódzi zsidó tárgyaljon minden lengyelországi zsidó tulajdonról? Hi­szen még saját magát is alig-alig képes fenntartani. A lengyel zsidó közösség merő fikció.

Israel Singer, a Zsidó Világkong­resszus (WJC) titkára és a WJRO vég­rehajtó bizottságának elnöke szerint kompromisszumra kell törekedni. Er­re Magyarország jó példa lehet, ahol ugyan még nem történt meg a közös­ségi tulajdon visszaadása, de a ma­gyar kormány már intézkedett arról, hogy a túlélők nyugdíj-kiegészítést kapjanak.

Lavi azonban nem tágít eredeti el­képzeléseitől. „A WJRO rendelkezik az­zal a morális és jogi felhatalmazással, hogy képviselje a zsidó igényeket. Nincs jogunk lemondani ezekről. Ha az adott kormány felajánl egy átfogó ren­dezést, amely kiterjed az örökösök nél­kül maradt vagyonra is, elképzelhető, hogy lemondunk minden egyes magántulajdon visszaköveteléséről. De egye­lőre korai volna még bármiféle enged­ményről beszélni.”

A viták következő, a mostaninál is csúnyább fejezete feltehetőleg akkor kezdődik majd, amikor szóba kerül, miképpen osszák el a svájci bankok­ban lévő betétekből és a közösségi, illetve magántulajdon eladásából befolyt összegeket. Az első nagy ütközet két­ségkívül a kelet-európai zsidók és a WJRO között zajlik majd. Tomas Kraus ragaszkodik ahhoz, hogy a cseh tulaj­donokból befolyt összegek Csehország­ban maradjanak, és hosszasan sorolja, mire kell majd a pénz: oktatásra, a ho­locaustra vonatkozó információs anya­gokra, a zsidók megmentésében szere­pet vállaló cseh családok megsegítésé­re és nem utolsósorban arra, hogy az idős túlélők legalább öregségükre ké­nyelmesen élhessenek.

Abban mindenki egyetért, hogy első­sorban a kelet-európai túlélőket kell tá­mogatni. – Ez mindenekelőtt való – he­lyesel Singer. Ez az elv vezérelte a WJRO-t magyarországi tárgyalásai során is. A zsidó oktatás elsőbbségének dol­gában is konszenzus mutatkozik. Ezen a ponton azonban megszűnik az egyet­értés. A WJRO ragaszkodik ahhoz, hogy a jövendőbeli összeg egy meghatáro­zatlan, ám nem jelentéktelen hányada külföldre kerüljön, habár az még nem világos, hogy pontosan hova. Vannak olyan elképzelések is, hogy az összeg egy részét holocaustról megemlékező projectekre használják fel. Avraham Burg a diaszpóra-közösségekben folyó oktatás támogatását emeli ki, míg Lavi a túlélők számára fenntartott otthono­kat és az elpusztított zsidó közösségek emlékét őrző zsinagógák felújítását is fontosnak tartja.

Az ultraortodox Agudat Jiszrael a majdani kárpótlásból saját intézményei számára is kíván juttatni. Elképzelésük szerint a kelet-európai igények kielégí­tése után az „utódközösségek”, például a haszidok is részesülhetnének támo­gatásban.

Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ izraeli irodájának vezetője el­lenzi ez utóbbit elképzeléseket. – „A ho­locaustot már minden elképzelhető cél­ra felhasználták. Felháborító, hogy a ke­let-európai kárpótlást amerikai zsidók oktatására használják fel, hiszen ez az amerikai zsidóság feladata. Ezt az össze­get Kelet-Európában kell felhasználni, ottani szociális és oktatási célokra.”

Óriási megszégyenülést jelentene, ha a zsidó szervezetek nyilvánosan össze­vesznének a kárpótlás felhasználásá­nak módján, hiszen ez a holocaust em­lékének meggyalázását is jelenthetné. „El kell kerülni a pénzen való veszeke­dést” – mondja Michael Melchior, Norvégia főrabbija. A norvég zsidó közös­ség már felajánlotta, hogy jövőbeli kár­pótlását megosztja más, Norvégián kí­vüli zsidó közösségekkel.

A Jerusalem Report 1997. március 6-i számában megjelent cikk rövidített vál­tozata.

Fordította: Seleanu Magdaléna