Korda György Budapest díszpolgára! De hogy is kezdődött a pályája?
Korda György táncdalénekes, egy korszak ikonja Budapest díszpolgára lett. Köszöntjük őt ebből az alkalomból, életút-interjújából idézve a gyerekkor és a pályakezdés kevésbé ismert éveit.
Korda György
Művész úr, ön 1939. január 4-én született, kisgyerekkora pedig egybeesik a történelemkönyvek legsötétebb lapjaival. Milyen emlékeket őriz erről?
Hála Istennek nem sokra emlékszem a második világháború borzalmait és a holokausztot illetően. Drága apámat családunk származása miatt elvitték munkaszolgálatra – engem születésemkor még Klein Györgyként anyakönyveztek –, majd Auschwitzba, illetve Ravensbrückbe, koncentrációs táborokba hurcolták. A haláltábor felszabadulása után mindössze harmincöt kilósan jött haza. Az auschwitzi szörnyűségeket sajnos át kellett élnie édesapám két húgának is, ők szintén nagyon rossz állapotban tértek haza. Sőt, nekik meg kellett tapasztalniuk az embertelen kísérleteiről hírhedt „orvos”, Josef Mengele jótékonynak egyáltalán nem mondható „kezeléseit” is.
Ön ezekben a tragikus időkben hol tartózkodott?
Mi a családunkkal a VII. kerületben, a későbbi gettó részét képező Dob utca 52. szám alatt laktunk, egy másfél szobás kis lakásban. Aztán sikerült átköltöznünk ideiglenesen a XIII. kerületi védett házak egyikébe, a Pozsonyi útra. Ott egy alkalommal közvetlen veszélybe került az életem. Történt ugyanis, hogy egyszer csak jöttek a német katonák és bejelentették, hogy viszik a gyerekeket kirándulni. Édesanyám tudta nagyon jól, hogy hazudnak, és meg akarnak minket gyilkolni, de minden eshetőségre felkészülve odaadta nekem a jegygyűrűjét egy zsírosbödönbe rejtve. Azt mondta, ha bármire – leginkább persze élelemre – szükségem van, az ékszerért cserébe kérjem, így biztosan sikerrel járok, hiszen annak akkor nagy értéke volt. Unokahúgommal mentünk kézen fogva a náci katonák felé, készülve a „kirándulásra”, amikor a német tiszt elordította magát: „Betelt! Jöjjenek holnap!”.
Akiket aznap elvittek, őket belelőtték a Dunába, de nekünk nagy szerencsénk volt, mert másnap a szovjet katonák kiebrudalták a németeket a környékünkről, így csodával határos módon megmenekültünk.
Akkor ezt nem tudtam traumaként kezelni, mert koromból fakadóan nem fogtam föl, mi is
történik körülöttem. Később persze megértettem, hogy ennek a fele sem volt tréfa.
Hogyan folytatódott a gyerekkora 1945 után?
Visszaköltöztünk a Dob utca 52-be ahol nagyapám házmester lett. Volt, hogy egyszerre nyolcan is összezsúfolódtunk a másfél szobában, itt lakott ugyanis a két nagyszülő, drága apám és anyám, a két nagynéném, a nagybátyám, illetve én. Ez a helyzet akkor lett kínos, amikor egyetlen fürdőszobára vártunk mindannyian. Sokszor szidtak, hogy mennyi időt töltök odabent, de ez nem csoda, hiszen én voltam a legkisebb. Mindezekkel együtt boldogok voltunk, éltük a magunk kis életét, egészen az 1956-os forradalomig.
A tanulmányairól mit lehet tudni?
A szüleim mindenáron vegyésztechnikust akartak belőlem faragni annak ellenére, hogy humán beállítottságú voltam. Szenvedtem is ettől eleget. A Petrik Lajos Vegyipari Technikumba jártam, ahonnan nagyon híres és jó nevű vegyészek, gyógyszeripari vezetők kerültek ki. Én azonban az első perctől fogva éreztem, hogy előttem más jövő áll. Azt még nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek, de abban biztos voltam, hogy vegyész nem. Azon kezdtem töprengeni, hogy mi az a szakma, amivel nem túl nagy erőfeszítések árán jól lehet keresni.
Ekkor vetődött fel önben a zenével való intenzívebb foglalkozás gondolata? Mik voltak ebben az időszakban a zenei élményei?
Az igazat megvallva gyerek- és kamaszkoromban nem sok fogalmam volt a táncdalokról. Az egyik barátommal az akkori Tinódi moziban – ami a Nagymező utcában volt – vagy húszszor megnéztük a Trubadúr című olasz operafilmet. Ez a típusú muzsika fogott meg engem először, a könnyűzenével nemigen foglalkoztam. Viszont, miután otthagytam a technikumot, és elhelyezkedtem a Budafoki úti Kábel- és Sodronykötélgyárban, felfigyeltek arra, hogy kellemes orgánumom és jó hangom van, így az ottani munka helyett a kollégáimat szórakoztattam, énekeltem nekik. Nekem elvileg többek között az udvart kellett volna söpörnöm, de ők sokszor beültettek egy talicskába, körbetoltak az épületben, miközben énekeltem, és más elvégezte helyettem a munkát. Ekkor már éreztem, hogy az énekléssel
hatást lehet gyakorolni az emberekre, és kezdett megfogalmazódni bennem, hogy jó lenne
ezzel komolyabban is foglalkozni.
