Kinek mi köze a holokauszthoz?
A friss Heti Válasz hasábjain a lassan állandó külső munkatárssá váló Schmidt Mária újabb óriásesszével gazdagítja az egyetemes kultúrtörténetet. A látszólag a Sorsok Házát és a magyar holokausztemlékezetet tárgyaló nekifutás egyfelől szívet tépő tónusban és kíméletlen részletességgel számol be ismét, menetrendszerűen, az üldöztetésről, amelyet a Főigazgatónak a honi és nemzetközi balliberálisok gyűlöletorgiái miatt bő másfél évtizede el kell szenvednie, amiért merő hazafiságból eligazgat például egy tekintélyes méretű állami intézményhálózatot.
Vári György
Őszintén megmondja, hogy azért vette magára még a Sorsok Háza beüzemelését is, mert ha „kibeszéljük” a „múlt tragédiáit”, akkor végre semlegesíthetjük azokat az erőket, amelyek „hazánkat fasisztázzák”. A projekt nemes végcélja tehát az, hogy némely ballibek befogják végre a hazaáruló szájukat. És valóban, saját mártíromságának nyomatékos hangsúlyozásán túl csak ennyit kíván mondani Schmidt: hogy senki ne ugasson bele.
Mert, ha hiszik, ha nem, a Mazsihisz például bele akar beszélni a magyar holokauszt emlékezetébe. Meg „a” külföld is persze. Az angolok, az amerikaiak meg még az izraeliek is. Pedig az a mi nemzeti történelmünk, azt csinálunk vele, amit akarunk. Még az is felmerült, tudjuk meg elhűlve, hogy egy nemzetközi történészbizottság is belepofázhasson a kérdésbe, eb ura fakó, el a nemzetközi kezekkel a magyar szuverenitástól!
Lázárnak az a kijelentése, hogy Schmidtnek konszenzust kell keresnie bizonyos zsidó szervezetekkel, Schmidt szerint jobban megdöbbentette a magyar közvéleményt, mint az, hogy Lázár Zoltai Gusztávot tanácsadónak nevezte ki. Lázár ugyanis legújabban nem átallotta még azt is mondani, hüledezik a főigazgató, hogy még a magyar holokauszttúlélőknek is lehet szavuk a magyar holokausztot bemutató kiállításon.
