Kidőlt tölgyek, szétszórt magvak
Munkács város neve fogalomnak számít a világ zsidó közösségeiben.
Munkács a 19. századtól kezdve egyre többet szerepelt a közép-kelet-európai zsidó levelezésekben, majd Spira Chájim Elázár rabbitól fogva gyakorlatilag megkerülhetetlenné vált a vallásos zsidó világban.
Munkácsot a Kárpátalja, sőt Magyarország Jeruzsálemének nevezték, miután az összlakosság bő harmada, egy időben pedig majdnem a fele is zsidó származású volt. A Spira-dinasztia alatt kiépült a munkácsi haszid udvar, mely jelentős befolyással bírt nemcsak a helyi, de a környékbeli hitközségek életére is. Egyfelől a hétköznapi élet nyomorúságától szenvedtek, másfelől viszont a buzgó hit vigasztalta őket, s ezért elégedett emberek voltak. Túlzás nélkül állítható, hogy az egykori Nagy-Magyarország területén Munkácson volt az egyik legmagasabb szinten a jámborság, az Isten-szolgálat.
1944-ben a magyar zsidók közül a munkácsiakat elsőkként deportálták Auschwitzba. A felszabadítás
után, a koncentrációs és haláltáborok, a munkaszolgálat kevés számú túlélője megpróbálta újjáépíteni
romjaiból a hitközséget, azonban a kommunizmus vallásellenessége sokakat a távozásra kényszerít. A
túlélők legjava elhagyta ősei szülőföldjét, s a legtöbben az Egyesült Államokban és Izraelben igyekeztek
új életet kezdeni.
De a „munkácsi diaszpóra” még ekkor sem szűnt meg, mert voltak és maradtak a városban olyan
auschwitzi túlélők, akik még egy szibériai internálás után sem mentek el. A megmaradtak maradéka
képzett vallási vezető, rabbi hiányában gyermekkori emlékeiből táplálkozott, s egy sajátos módon
ápolták tovább a jámbor felmenőik vallási hagyatékát. Nem volt már zsinagógájuk sem, imaházukat úgy
kellett azt egy lakóház szobájából kialakítaniuk.
Habár az öltözködésben vagy a vallási szigorban nem igazán nyilvánult meg a munkácsi haszidok
hatása, a háború előtti haszid élet elemei még így is felfedezhetők maradtak a munkácsi zsidók
maradékának mozdulataiban, beszédében, egyes gyakorlatában, melyeket Rékai Miklós néprajztudós
rögzített A munkácsi zsidók „terített asztala” című könyvében. A túlélők maradéka egy sajátos
hitrendszert alakított ki, melyben a kommunizmus éveiben kialakult puritanizmus a zsidó folklór
gazdagságával keveredett. Horvát Éva 1992–1994 között készült képei ennek a különleges világnak, a
„munkácsi zsidók” megmaradt maradékának az utolsó három évét örökítik meg.
A kilencvenes évek közepén a „munkácsi zsidók” gyakorlatilag elhagyták a várost, az utána maradtak
már más településekről beköltöző zsidók voltak, akik egy rabbi utolsó erőfeszítésére próbáltak egy
munkácsi hitközséget alkotni – mára már annak is csak az emléke él. A zsidó diaszpóra egyik
legfontosabbika, a munkácsi diaszpóra fizikailag megszűnt. Szellemisége és emléke azonban többféle
módon tovább él, mely munkácsi hagyományok láncolatába, mintegy lezáró akkordként Horvát Éva
albuma csatlakozik – írja Cseh Viktor az előkészületben levő kötetben.
Kidőlt tölgyek, szétszórt magvak – Horvát Éva kiállítása a 2B Galériában 2023. február 15-én 18 órakor nyílik meg Féner Tamás közreműködésével, majd a kiállítás március 17-ig látogatható.
