Kezdetben a zsidó szótól is féltek
Az igazgató úgy érzi, itt a lehetőség arra, hogy megmentsék munkahelyüket a bezárástól: csak meg kell hívni az Izraelbe szakadt zsidót, aki majd meghatódik, és biztos adományoz egy nagyobb összeget az alma maternek. Artur Palyga: A zsidó című darabját pénteken mutatták be Budapesten, a Szkéné Színházban. Az előadásra hazánkba érkezett a szerző is.
Feltűnő, hogy közel egy időben Lengyelországban több zsidó tárgyú szépirodalmi mű jelent meg. Magyarországon is játsszák például Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk című darabját. Gondolom, nem a semmiből íródtak ezek a könyvek. Mesélne az előzményekről?
2000-ben jelent meg Jan Gross történész Szomszédok című munkája, amely először beszélt arról, hogy a jedwabnei tömeggyilkosságot nem a nácik, hanem a falu lengyel lakói követték el. Ez a könyv mintha felszakított volna valamit. Hatalmas, gyűlölettel teli vitákat indított el, és egyfajta feldolgozási folyamatot is. Amikor Gross a második könyvén dolgozott, amely a második világháborút követő pogromokról szól, Tadeusz Slobodzianek, aki akkor már neves drámaírónak számított, szervezett egy egészen különleges workshopot erről a témáról. Meghívta Jan Grosst, valamint színészeket, rendezőket, drámaírókat, és a lengyelországi zsidósággal foglalkozó szakembereket, történészeket, szociológusokat. De ott volt a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa, aki elhozta magával a jedwabnei pogrom archív anyagait.
Ön foglalkozott ezzel a témával korábban is?
Egyáltalán nem. Mindezzel a workshopon szembesültem, és megrázó élmény volt. Azok a jelentések, dokumentumok, amelyekkel ott találkoztam, villámcsapáskánt hatottak rám. A találkozó után egyébként több lengyel darab is született, ebből is látszik, hogy nem csak rám volt ilyen nagy hatással.
Mi az, ami ilyen nagy hatással volt mindenkire ?
A totális elhallgatás feloldása. Annak a felismerése, hogy ezekről a megrázó eseményekről egyáltalán nem beszéltek Lengyelországban, sem az iskolában, sem a televízióban, sem máshol. Az az óriási szakadék, ami az új ismereteket a korábbi tudásomtól elválasztotta. A workshop része volt egy színészi improvizáció is. Egy iskolában játszódott a jelenet, ahova egy zsidó érkezik. Nagyon viccesre sikerült, könnyesre nevettük magunkat. Groteszk helyzetek születtek a tanárok teljes „elveszettségéből”. Abból, hogy fogalmuk se volt arról, hogy néz ki, mit eszik egy zsidó. Ezek az improvizációk összelopkodott sztereotípiákat mutattak be. De az volt a legérdekesebb az egészben, hogy amikor a nevetés elült, elszégyelltük magunkat, hiszen saját magunkon nevettünk. Rögtön a workshop után elkezdtem írni a darabot, és ez az iskolai improvizációs jelenet lett a kiindulópont.
A teljes cikk itt olvasható.
