Kertész Imre lett a kormány holokausztbohóca
Kertész Imre tegnap kiszivárgott augusztus 20-i állami elismerése olyan abszurd és hihetetlen fordulat az elmúlt hónapok történelmi és emlékezetpolitikai “vitájában”, amit nemcsak felfogni, de még elhinni se könnyű. Kertész a nol.hu szerint a Magyar Szent István Rendet kapja, és az Index úgy tudja, az sem kérdés már, hogy átveszi-e a díjat: igen, eldöntötte, átveszi. Ezért jelenhetett meg egyáltalán a hír az összes protokollszabályt felrúgva a valasz.hu-n, pont ugyanakkor, amikor a nyomtatott Heti Válasz Schmidt Mária négyoldalas, Kertészt méltató írásával az utcára került.
Kertész Imre
A valasz.hu délután már egy kaján jegyzetet is közölt a hír féloldalas fogadtatásáról, melynek végén a lap szerzője a kormánytól kért választ az értetlenkedő jobboldaliak nevében, hogy vajon “miként is érdemes értelmezni Kertész magyarellenes kijelentéseit a mostani elismerés fényében”.
Csakhogy nem Kertész bármelyik kijelentését érdemes értelmezni az érkező elismerés fényében, hanem azt, hogy a kitüntetés mit jelent Kertész életműve fényében.
Ugyanis a kormány útja Kertész mostani kidekorálásáig minden volt, csak egyenes nem. Elég, ha csak az elmúlt háromnegyed évre tekintünk vissza: Szakály Sándor védhetetlen kijelentésére Kamenyec-Podolszkijról, a Kertész gondolkozásának és főműve címének fityiszt mutató “Sorsok háza” névre keresztelt új emlékközpontra, a Szabadság téri megszállási emlékmű tervére, áterőszakolására, lebegtetésére, majd parodisztikus megvalósítására, vagy épp Balog Zoltán különvéleményére a cigányok deportálásáról.
Az értelmezési keretet sem kell sokáig keresgélni, oda van írva az új Alaptörvény elejére: 1944 március 19-én elveszett az ország állami önrendelkezése. Vagyis ami azután történt – például a 15 éves Kertész Imre Auschwitzba deportálása – arról kizárólag a náci megszállók tehettek.
Ugyanerre a hamis, önfelmentő, a felelősséget eltussoló és a bűnöket relativizáló szemléletre épül a Terror Háza múzeum egész koncepciója is, és ugyanezt vezeti le a már említett friss írásában a múzeum igazgatója. Mindvégig Kertészt idézve bizonygatja, hogy az írót a rendszerváltás után a baloldal szellemi száműzetésbe kényszerítette. Hogy a náci és kommunista diktatúrákról alkotott nézetei miatt Nobel-díja ellenére esélye sem volt a sztárolt értelmiségiek közé kerülni(!). És hogy átlátott a kiváltságaik átörökítésén ügyködő értelmiségieken, ezért először itthon izolálta magát, majd külföldre távozott.
Ezt az elszigetelődést állítja Schmidt párhuzamba Kertész önkéntes belső izolációjával, amivel a szabadságát a kommunista diktatúra alatt is megőrizhette. És ennek vet most véget szerinte a hazatért író állami kitüntetése és piedesztálra emelése.
Csakhogy Schmidt, miközben a szerinte a baloldal által számkivetett, épp a jobboldal keblére megtérő Kertészt ünnepli, megfeledkezik pár apró epizódról. 2002 után bizonyos lapokban és tévéműsorokban nagy divat lett az imrekertészezés. Az író nemzetellenesnek, hazaárulónak való kikiáltása, állandósuló lezsidózása. Schmidt nem tesz említést a leplezetlen örömről és helyeslésről, ami ezekben a körökben Kertész Németországba költözését fogadta, és cikkében nem tér ki például arra a 2009-es Die Zeit interjúra sem, melyben Kertész csalódottan beszél a hazai antiszemitizmusról, a szélsőjobbról, az elfojtásról, a traumák feldolgozatlanságáról.
