Kertész Ákos: “Kérdés, magyar voltam-e egyáltalán”

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

“Kérdés, magyar voltam-e egyáltalán, bármennyire is magyarnak hittem, éreztem magam. Magyarországi születésű askenázi zsidó vagyok, mindig is az voltam – bár gyerekként nem tudtam róla. Mit kaptam Magyarországtól? Egy csodálatos anyanyelvet. Egy páratlan irodalmat, főleg verskultúrát. Mindent, amit a magyar iskolákban tizenkét éven át tanulni lehetett. Én szerettem ezt az országot, vállalni akartam hazámként a Balsorssal együtt. Még asszimilálódni is akartam, ez szerencsére nem sikerült. Nem hagyták. Nem hagyták, hogy elfelejtsem: idegen vagyok. Még a holokauszt után sem, amelyet nem a hóhérok kegyéből, hanem a saját szerencsémnek köszönhetően úsztam meg tizenkét évesen. Akkor is nekem kellett bocsánatot kérnem tőlük, hogy zsidó vagyok.”

Kertész Ákossal közöl terjedelmes interjút Németh Péter a hirklikk honlapján.

– Majd’ 80 évesen hagytad el Magyarországot, akkor, amikor a jobboldal részéről sorozatos támadások értek. Visszatekintve: helyes döntés volt?

– A legjobb döntés volt! Egy társadalomra jellemző, hány ember alkot magától egy sort. Budapesten rendőr nélkül száz se. Itt három ember már egy sor. Nem azért mert ráérnek, hanem mert sietnek. És mit tesz Isten: mindenki sorra kerül, mindenki célhoz ér. Ez társadalom, itt Kanadában – nem csürhe. Pedig az egyik fekete, a másik fehér, az egyik kínai, a másik zsidó, az egyik skandináv a másik hindu. És mind kanadai. Slomó kutyám élete alkonyán néha nem tudott ráállni a hátsó lábaira. Egyszer így jártunk vele, még jó messze a parkoló kocsinktól. Éva, a feleségem, húzta, én megpróbáltam a hasa alá nyúlva talpra állítani, mikor egy jó kiállású, markos férfi se szó se beszéd fölnyalábolta a harminc kilós állatot, és vitte a kocsiig. Mi nem győztünk hálálkodni, ő nem győzött szabadkozni, hogy ugyan, semmiség. Ez egy kanadai pasas. A honfitársam. Haza csak ott van, ahol jog is van. Így igaz, de ez kevés. Ahol a lakosok között együttérzés is van, spontán segítőkészség is van, ahol az utcán biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy nem hagynak cserben, ott van a hazád. Ne csodálkozz, ha arra a kérdésre, érzünk-e honvágyat, a mai napig is csak azt tudjuk mondani a feleségemmel együtt: életünk legjobb döntése volt, hogy idejöttünk. (…)

– Az előbb azt mondtam neked, hogy te változatlanul magyar vagy, magyarul gondolkodsz. Akkor hogyan élsz itt, Kanadában?

– Öntudatos kanadai állampolgárként élek itt, úgy tartom, ez a legjobb ország a világon. Azt mondod, nagy kunszt, tekintettel arra, milyen a világ? Igaz. De a kanadaiak magukért felelnek, nem a Világért. Esztétikai közhely: a boldogság nem ábrázolható, csak ha veszélyeztetett. Kanadáról ezért nehéz írni. Mióta erre a földre tettük a lábunkat, itt csak jó történt velünk. Bárhonnan nézve, Kanada a béke szigete. A tolerancia, a barátság és a szeretet földje. Ezek itt színvakok, nem látják a bőr színét. Itt nincs fekete meg fehér meg sárga, meg kreol – csak ember van. Aki itt él, az kanadai és kész. Hálás vagyok, hogy ez az ország befogadott minket. Azt állítod, hogy megmaradtam magyarnak. Kérdés, magyar voltam-e egyáltalán, bármennyire is magyarnak hittem, éreztem magam. Magyarországi születésű askenázi zsidó vagyok, mindig is az voltam – bár gyerekként nem tudtam róla. Mit kaptam Magyarországtól? Egy csodálatos anyanyelvet. Egy páratlan irodalmat, főleg verskultúrát. Mindent, amit a magyar iskolákban tizenkét éven át tanulni lehetett. Én szerettem ezt az országot, vállalni akartam hazámként a Balsorssal együtt. Még asszimilálódni is akartam, ez szerencsére nem sikerült. Nem hagyták. Nem hagyták, hogy elfelejtsem: idegen vagyok. Még a holokauszt után sem, amelyet nem a hóhérok kegyéből, hanem a saját szerencsémnek köszönhetően úsztam meg tizenkét évesen. Akkor is nekem kellett bocsánatot kérnem tőlük, hogy zsidó vagyok. Viszont én tudtam, mi a demokrácia, amiről a magyaroknak éppúgy nincs fogalmuk ‒ máig sem ‒, mint eszkimónak a hőgutáról. Miért? Csak.

Teljes cikk

Címkék:Kertész Ákos

[popup][/popup]