Keresztény küzdelem a „zsidó szellemiség” ellen
Az egyházak nem dolgozták fel, hogy milyen szerepet töltöttek be a Horthy-korszakban. Jakab Attila vallástörténész szerint ez máig meghatározza a társadalomhoz és a hatalomhoz fűződő viszonyukat.
Teleki Pál, akinek miniszterelnöksége idején a 2. zsidótörvényt elfogadták (forrás: Wikipedia)
Czene Gábor cikke a Népszavában Jakab Attila: „Az ország békéjét és nyugalmát és biztonságát szolgálja” című könyvét ismerteti.
A fenti idézetet választotta könyve címének a vallástörténész, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont kutatója. Az idézet Ravasz László református püspök 1938-ban, az első zsidótörvény elfogadásakor elhangzott felsőházi beszédéből való, amit aztán a Református Élet és az Újpesti Református Egyházi Értesítő is közölt.
A teljes mondat így szól: „Meggyőződésem szerint ennek a törvénynek elfogadása nemcsak az ország békéjét és nyugalmát és biztonságát szolgálja, hanem javára válik végeredményben éppen azoknak, akik elfogadása ellen – elismerem teljes joggal –, de hevesen tiltakoznak.” A református püspök tehát úgy vélte, hogy a zsidóság elleni fellépés, bár ennek felismerése az érintettek részéről még várat magára, valójában érdekében áll a zsidóságnak.
Jakab Attila könyvének alcíme meghatározza a tartalmát: „A magyarországi egyházi sajtó a zsidótörvények idején (1938-1942)”.
A kötet azt dokumentálja, hogyan viszonyultak mindehhez annak idején a nagy keresztény egyházak, az alsó- és felsőpapság, a magukat keresztényként definiáló közszereplők.
Jakab Attila elmondása szerint a zsidóság megítélése szempontjából nem volt markáns különbség az országos, a regionális és a lokális lapok tartalma között. Csak elszórtan és gyengén jelentek meg olyan álláspontok, amelyek próbáltak szembemenni a zsidóellenes főárammal: ezeknek nem volt elég erejük ahhoz, hogy formálják a közvéleményt.
Mivel a helyi egyházi sajtó kiadója, felelőse a közösség papja vagy lelkésze volt, a kiadványok hangvétele nagyban függött attól, hogy az adott lelkipásztor mennyiben vallott vehemensen antiszemita (a hagyományos egyházi antijudaizmuson túlmutató, a fajelmélet kategóriájába sorolható) nézeteket.
Az egyházi sajtó zsidóságképe is sztereotípiákon alapult és sematikus volt – állapította meg Jakab Attila. Az egyházi lapok is azt a meggyőződést erősítették, hogy paradicsomi állapotok jönnek, ha a zsidókat sikerül kiiktatni a magyar társadalom életéből. Sőt: nem csak a zsidóktól, a „zsidó szellemiségtől” is meg kell szabadulni – mindentől, ami nem tradicionálisan keresztény. Azokat a keresztényeket is át kell nevelni, akiket „megfertőzött a zsidó szellemiség”.
A keresztények egyházakat is átitatta az antiszemitizmus, a sok évszázados hagyománnyal szakítva már nem tekintették feladatuknak a zsidók keresztény hitre térítését. Nem bátorították, hanem nehezítették a zsidók megkeresztelését, mert abból indultak ki, hogy a zsidók csak érdekből akarnak áttérni a keresztény hitre – fogalmazott a könyvbemutatón Jakab Attila.
Jakab Attila konklúziója szerint az 1938-tól 1942-ig terjedő időszak a magyarországi keresztény egyházak teljes erkölcsi és hitelvesztésének is az időszaka. A zsidóságot sújtó korlátozó rendelkezések és jogfosztások az egyháziakból nem váltottak ki ellenállást, azokkal nagyjából egyetértettek, így akarva-akaratlanul hozzájárultak ahhoz is, hogy a magyar társadalom mintegy ráhangolódjon a holokausztra.
A keresztény vezetők csak a megkeresztelkedett zsidók érdekében emelték fel – nagyon erőtlenül – a hangjukat. Jakab Attila hangsúlyozta: a Horthy-korszak feldolgozatlan egyháztörténelmi tehertétele mind a mai napig meghatározza a magyarországi keresztény egyházak viszonyát a társadalomhoz és a mindenkori politikai hatalomhoz.
(Jakab Attila: „Az ország békéjét és nyugalmát és biztonságát szolgálja” – A magyarországi egyházi sajtó a zsidótörvények idején (1938–1942). Holokauszt Emlékközpont, 2022)
