Jancsó Miklós Jelenlét sorozatáról

Forma és tartalom összefüggései Jancsó Miklós egy vagy több filmjében – ezzel a témával hirdetett esszépályázatot fiatal, pályakezdő filmkritikusok, esztéták, történészek számára a Filmkultúra folyóirat, az „Urbán Mari barátainak és tisztelőinek köre”, valamint a Francia Új Hullám Kiadó.  Urbán Mária filmkritikus, a Filmkultúra volt főszerkesztője idén lett volna 60 éves.

Az alábbiakban a zsűri különdíjasának esszéje olvasható.

Jelenlét III (Jancsó Miklós, 1965, részlet)

No Description

Jancsó Miklós Jelenlét sorozatáról

A Jelenlét sorozat három részből áll, az első 1965 tavaszán, a második és a harmadik 1978 illetve 1986 őszén készült ugyanazokon a helyszíneken, Olaszliszkán és Bodrogkeresztúron. A film bemutatja, az olaszliszkai zsinagógát és a hozzá kapcsolódó izraelita temetőt, valamint a keresztúri temetőt is. A három rövidfilm között összesen 21 év telik el, ami lehetőséget ad arra, hogy nyomon kövessük az épületek és emberek változásait, összességében az élet alakulását ezeken a szűk keresztmetszeten keresztül.

A cím – Jelenlét – több mindenre utalhat. Első asszociációnk lehet a zsinagóga és az emlékhelyek jelenléte, hogy vannak, megmaradtak és jelen vannak. Ahogy az ember is jelen van ezeken a helyszíneken. Ezekben a filmekben a zsidóság jelenik meg, a zsidó ember és a zsidó identitás mely minden szörnyűséget átélve és túlélve, továbbra is jelen van.
Sőt, mintegy megújuláson megy keresztül, legalábbis erre utalhatnak a filmek változó szereplői. Mindazonáltal az épület és a síremlékek állapotának romlása is fokozódik az idő előre haladtával, de ez a jelenlét fogalmát nem töri meg.

Jelenlét (1965, rendező: Jancsó Miklós, operatőr: Kende János, szereplők: Lefkovics Ernő, Róth Bernáth, 8 perc)

A film éles vágásokkal kezdődik, ezeken a képkockákon síremlékeket látunk – egy izraelita temető részleteit. A képi hatást fokozza az az ének, ami kíséri ezt a látványt, fájdalmas sirató dalnak lehetne leírni. Ez az indítás azonnal megragadja a figyelmet, lebilincseli a nézőt, tragédiát sejtet, a szokásos történetvezetéstől eltérően itt nem egy jövőben bekövetkező baljós esemény hangulatát idézik meg, hanem egy már bekövetkezettnek az emlékét elevenítik fel. Ezzel úgymond érzelmi csúcsponton kezdődik a film, ezért is ragadja meg könnyen a figyelmet, egyből érezhetjük – ha elsőre nem is tudjuk -, hogy komoly horderejű történésekről lesz szó.

Ezek után várhatnánk, hogy a település központjában található katolikus templomban folytatódik a történet, mivel a következő beállítás közepén helyezkedik el, de már-már formabontó technikával elfordulunk a jobb oldali zsinagóga irányába. Elfordulunk – mi a nézők is – hiszen ezzel az operatőri megoldással (itt is remek Kende János), azt az érzetet keltik, mintha mi járnánk a falu főutcáján és érdeklődve körülnéznénk – mert először járunk itt, vagy régen róttuk ezeket az utcákat utoljára. Ennek a továbbgondolása, amikor a két férfi sétál az utcán, és mintha az ő szemükön keresztül látnánk a környék házait, azoknak befalazott ajtóival, ablakaival. Mivel hátulról látjuk – de egészen közelről – őket, ez is csak ráerősít arra, mintha mi is ott lennénk velük.

Ennek az ábrázolásnak a fő oka véleményem szerint az lehet, hogy a szerző bele akarta a nézőt helyezni ebbe a szerepkörbe, érezze ezt a közösségét a két zsidó férfival, a történésekkel és az adott környezettel, amit ők éreznek a helyszínen, ezzel mintegy jelenlévőkké avanzsálja a nézőt, ami a címadás egy újabb magyarázata lehet amellett, hogy igazán találó a megvalósítás. Közben a madarak csipogása átveszi a domináns szerepet a hangzás terén. Ez több mindenre utalhat, a madarak és csipogásuk a tavasz egyértelmű jelképe, a tavasz pedig az új életé, ami ebben a „festői” környezetben még erősebben hat, hiszen szembe megy az eddigi elmúlást kifejező képekkel és eszközökkel, a reményt, a megújulás örökös képességét fejezi ki.

Ahogy a zsinagógát megközelíti két szereplőnk, (nem nevezném őket klasszikus értelemben főszereplőnek, alább kifejtem, miért) megváltozik a kapcsolatunk velük. Eddig mögöttük, de velük együtt haladtunk, most a zsinagógában „várjuk” őket. Belülről látjuk közeledésüket, már az ajtó belső oldalán fogadjuk őket belépésükkor. Itt kezdődik az átformálása a két férfi szerepének a mi kényünk szerint, ezt bővebben kifejtem a későbbiekben, most nem törném meg a cselekményszálat ezzel. Tehát belépnek az ajtón a zsinagógába, végre megérkeztek. Valószínűsíthető, hogy nem a környékről érkeztek, hiszen a tavasz ellenére kabátban jöttek, de végre itt vannak, mintha haza érkeznének: a kabátot leveszik és elkezdenek rendet rakni.

Közben láthatjuk, ahogy egyre romosabb az egykor fenséges épület, alig látni erre járni valakit, de időnként azért szoktak: hiszen a már lehullott cserepek élükre állítva sorakoznak egymás mellett a földön. Az imakönyveket, tekercseket és papírokat egy helyre gyűjtik, még akkor is, ha sok közülük már elszakadt, megsérült. Ezután imádsághoz készülnek elő, a kőtáblák előtt el is kezdik – a háttérben egy szobor is feltűnik. Jancsó ezek után egy remek beállítással hozza helyzetbe a nézőt újfent. Ha már az előző képkockákon úgy is tűnt, hogy ismét velük járunk ezeken a helyeken – mint amikor „mögöttük voltunk” az utcán – ez nem teljesen így van, csak távolabb lépünk, nem távolodunk el teljesen. Egy homályos ablakon át szemléljük őket imádkozás közben, hallani természetesen halljuk őket. Ez a vizuális és audio hatás erősíti a formát és utal a tartalomra.

Számomra ebben a jelenetben a két férfi mintegy szellemként van jelen, ahogyan a homályos üvegen át keresi szemem körvonalukat, – de a hangjukat mégis tisztán hallom – szinte bejárják a teret. Lassan úgy tűnik, a nyomukban járok, látom azt, amit ők látnak, jelen vagyok és ők is jelen vannak, a határok néha nehezen meghatározhatók. Viszont ezzel végérvényesen bekerültem a filmbe és erre utaltam korábban, hogy nem a két látogató a főszereplő, hanem a nézőt teszi azzá Jancsó Miklós. Aki bekerült ebbe a zárt világba és átélheti ezt, a hosszú snittek és a kamera beállítások is mind ezt az érzetet erősítik: együtt vagyunk és várakozunk velük, figyeljük mi fog történni. Ők pedig mintegy megidézik a múltat: a szél is megérkezik, szinte én is érzem a hidegét. Ezt töri meg a vonat zaja, ami igen valós és tagadhatatlan. Újra látjuk a sírokat a háttérben elhaladó vonattal, a szakadt imakönyv papírjaival, amik szintén valósak és tagadhatatlanok. Ezek pedig együttesen egyértelmű utalások a holocaustra, annak emlékeire és szomorú valóságára. De látjuk a szőlőtőkéket is – ennek a tájnak jellemző motívumát, mely azt sugallja, lesz még itt bor, lakoma és szüret is.

Második jelenlét (1978, rendező: Jancsó Miklós, operatőr: Kende János, szereplők: Lőwy Tamás, Deutsch László, 8 perc)

Ugyanott vesszük fel a fonalat, mintha el sem telt volna 13 év, ugyanarról a látképről startolunk, mintha csak folytatnák emlékeink felidézését vagy a táj bejárását. Az aláfestő ének erősebb és karakteresebb, mint bármelyik korábbi, így bár már ismert a téma, mégis az első rövidfilmhez hasonlóan húzza be ebbe a világba a nézőt a rendező e formai megoldásával.
Az ének mintha egy sirató lenne, nagyon erőteljes, a vágások és képek csak fokozzák a hatást. Elhalad ismét egy személyvonat, megerősítve az előző filmben megjelent motívumot és üzenetet – eloszlatva a kételyt, hogy csupán véletlen lett volna.

Mikor utoljára itt jártunk, tavasz volt, bár fekete-fehér felvételekről van szó, a növényzet és a madárcsicsergés árulkodott (nem mintha a készítők titkolni akarták volna, hiszen feltüntették a filmek végén az évszakot is). Most azonban ősz van, ismét egy átmeneti időszak. Az első film őszi időzítése után a tavaszi folytatás mintegy átsegíti a nézőt ezen a 13 éven, mintha nem is lett volna, csak a pusztulás a lényeges, nem az eltelt időtartam. Másfelől, hogy a nyár és a tél időszakát miért nem használta ki Jancsó, annak praktikus okai is lehettek, amik a filmkészítéssel köthetők össze, de szerintem tematikailag sem illettek volna ide, hiszen a nyarat az élettel, a telet a halállal lehet kapcsolatba hozni a művészetekben, itt pedig sokkal inkább elmúlás és újjászületés: maga az átmenet, a folytonosság a fontos. Láthatjuk, hogy a síremlékeket egyre jobban benövik a növények, láthatjuk ugyanazt a befalazott ajtót, amit az első részben, azt mondhatnám, hogy vannak olyan ajtók, amik örökre bezáródtak. Mindenesetre az újbóli felbukkanása az egykori ajtónak egy egyszerű képi megoldás, erős szimbolikával.

Az első részhez hasonlóan ugyanazt a beállítást láthatjuk a templomról, mintha valóságosan visszatérnénk e már ismert helyre, ugyanazt a fordulatot tesszük meg a zsinagóga irányába, látjuk a befalazott ablakú házat is. Ezekkel a hatásos képi motívum-ismétlődésekkel hat Jancsó a vizuális érzékeinkre, személyes érintettségünk érzetét is erősítik, hiszen olyan érzetünk támad, mintha már jártunk volna ezen a helyen – ami az első rész alapján jogos is – és ezzel a látvány „behúz” a filmbe. Sőt, kivált egy melankolikus érzetet, egyfajta kényszerképzetet a helyről és a szükséges érzéseinkről.

A zsinagógához vezető úton a kapu zárva van a két ház között. Ezt igen rövid ideig láthatjuk, nem is hiszem, hogy hosszabban ki kellene rá térni, mindenesetre, ez is egy kis adalék ahhoz a képi és hangulati világhoz, ami a zsinagóga és környékének pusztulását mutatja be, hiszen az első részben ez a kapu még nyitva volt, mintha naponta járnának át rajta vagy várnának valakit. Ennek megfelelően azt sugallja, hogy már nem olyan gyakoriak a látogatók, mint korábban. A zsinagóga és környékének világbeli helyének változását jól szemlélteti az épület oldalánál a szárító kötél a száradó ruhákkal és a villanyvezeték a homlokzat előterében: egyik sem azt sugallja, hogy ez egy szent hely és aszerint van kezelve. Ezt a mini szimbólumrendszert „koronázza meg” az ugróiskolát játszó gyerek a zsinagóga belsőterében.

A teljes funkcióvesztés és hanyatlás képei ezek és mégis elindítják a szemlélőt egy új úton. Azt gondolom, a trilógiának ez tekinthető az első fordulópontjaként: miután láttuk, hogy hogyan hanyatlik az egész környék, miként veszítik el e szent helyek egykori szerepüket, a játszó gyerek képe ezt betetőzi, mert mégiscsak roppantul illetlen – már-már megbotránkoztató – amit tesz, de végtére is ő egy gyerek. Rátalált egy elhagyatott épületre, ahol szabadon játszhat. Talán nem is tudja, hogy zsinagóga, csak élvezi a helyzetet. Mert bár már csak a papírmaradványokat fújja a szél és a falakat is összefirkálták, már nincsenek meg a kőtáblák, azért jön még ide valaki, sőt. Mintha a néző magát látná meg, ahogy ezen a kettősségen mereng a befalazott ajtó előtt a két fiatal férfival. Nem csak hogy gyerek jön ide játszani, hanem fiatal emberek is meglátogatják ezt a helyet, akik tudják, hogy mi is ez valójában. Mi pedig csak figyelünk, elfoglaljuk az első részben már megismert helyünket az ajtóval szemben és látjuk, hogy bejönnek, habár ajtót már nem kell nyitniuk, a kabátot már nincs hova lerakniuk. De ketten jönnek, ismét megvannak ketten, ami nagyon fontos, az Úr szavai szerint értelmezhető ez a kép: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt. 18,20).

Ez szükséges és elégséges, hogy később lehessenek ismét többen is.

De bárhogyan lesz is, mindenesetre megérkeztek ők ketten, körbenéznek, látható, hogy hosszú ideje nem jártak itt már ők sem. Beöltöznek a szertartáshoz és kezdenek imádkozni, sokat változott a helyszín, de valószínű, hogy nem is ugyanazon a helyen teszik ezt, ahol elődjeik az előző filmben, ami szimbolikusan azt a jelentést hordozza, hogy újabb és újabb generációk járnak az adott helyre, és teszik meg, amit meg kell tenniük, mégsem teljesen ugyanúgy, de változatlan céllal jelentéssel. Sírokat láthatunk, könyvek maradványait és gyertyákat – a zsinagógán belül új síremlékeket látunk, talán az első film látogatóiét talán másokét, a lényeges motívum az, hogy itt nem csak arról van szó, hogy két-két ember különböző évtizedekben meglátogatott egy régi zsinagógát. Itt egy élő közösségről, élő hagyományokról, az elhunytak élő tiszteletéről van szó. Akármennyire is megfogyatkozott a közösség.

Az első rész idevágó jeleneténél írtam korábban, hogy a szertartás alatt az ablakok homályában feltűnő alakok mintegy szellemként, a történelem tanújaként szinte megidézik a múltat és annak eseményeit. Valami hasonlót tapasztalhatunk a második részben is, amikor hátulról láthatjuk az imádkozókat, és visszhangzik az egész tér, mintha nem is ebből a világból szólna az ima hozzánk. Jelentőségteljes pillanat – az első részben látható hasonló – és külön bravúr, hogy míg akkor képi hatással éri ezt el Jancsó, most a hanggal, ez pedig a szerzői eszközhasználat sokszínűségét jelenti, mellyel kommunikál felénk, nézők felé. Nem könnyű értelmezni a következő képeket, melyben ismét megjelenik a vonat motívuma egy égő bokorral az előtérben. A tűz utalhat a holokauszt áldozataira, a pusztításra is. Nekem mégis mást jutatott eszembe: Istent az égő csipkebokorban, amikor megszólítja Mózest, és visszaadja a hitét. Ami a lángokban álló, de el nem égő csipkebokor képében is felfedezhető: a hit ébredésének a jelképe.

Már ekkor sejthetjük, hogy ez egy újabb fordulópont és a harmadik rész valóban a hit és a remény újjáéledéséről szól.

Harmadik jelenlét (1986, rendező: Jancsó Miklós, operatőr: Kende János, szereplők: Dr. Raj Tamás, Gerendai Endre, Jancsó Dávid, Raj Ráhel, 13 perc)

A korábbi két rész egyaránt 8-8 perces volt, a záró epizód ezzel szemben 13 perc hosszúságú. Ez a rész nem csak hosszúságban, de tartalomban is a legbővebb. Itt van a legtöbb szereplő, párbeszéd, esemény, több a vágás is, egyszóval a legszínesebb darab. Emiatt több részre bontom az elemzésemet, így tartalmilag is jobban illeszkedik a filmhez. Egy másik adalék még, hogy bár a második részhez képest „csak” 8 év telik el, a helyszínek pusztulása talán itt a legszembetűnőbb a korábban látott állapotokhoz képest.

Kezdésként ismét a már ismerőssé váló temetőt láthatjuk, zsidó nyelvű felolvasást hallhatunk, amit ismét megtör a vonat zaja, ez egy teher vonat – a korábbi személyvonatokhoz képest – utána mindez elhallgat, mintha ezeket mind magunk mögött kellene már hagynunk. Így is történik, hiszen ezután gyerekeket látunk, ahogy felfedezik a temetőt, a régi síremlékekről igyekeznek kezükkel visszaidézni a betűket, akárcsak mi: a múlt szomorú eseményeit. Erre erősít rá a következő jelenet: gyertyákkal látjuk a gyerekek csoportosulását, ahogy az első részben már látott három sírnál róják le kegyeletüket. Ezek alatt egy fúvós hangszer kísér minket végig, sőt, át is vezet minket a film következő, már a zsinagógában játszódó betétjéhez.

A gyerekek futva közelítik meg az épületet, játszanak a zsinagógában, ami már belül is füves, csak a külső falak állnak, több oldalról is tudatosítják velünk: rom lett belőle, ez az erős kép azonban telítettebb lesz: a gyerekek énekelni kezdenek, nem is akármit. Ez a bizonyos dal más Jancsó filmben is hallható, a Fényes szelek című alkotásban, ahol Andrást kérik a lányok, tanítson nekik új dalt, ő pedig ezt tanítja: „Bábeli fogságban, száműzetésünkben, üldögéltünk és zokogtunk, ha Sionra gondoltunk…” Igen karakteres jelenség abban a filmben is, de itt, a lepusztult zsinagógában énekelve, ez a strófa a zsidók szentélyének pusztulását jelentheti és a szomorúságot, mely csak fokozódik bennünk, hogy gyerekektől halljuk ezeket a sorokat, az ő ártatlan, vékony hangjukon. Ugyanakkor a reményt is hordozza, hiszen gyerekek énekelik, akik még fiatalok, előttük az élet, építhetnek új szentélyeket és zsinagógákat és megtölthetik közösségükkel.

A zsidó messiás-várás is megjelenik ezekben a képekben, a remény él, hogy a zsidó közösség újjászerveződhet. Ezekkel a történésekkel előkészítette a következő jelenetet: elhagyjuk a zsinagógát, ismét egy fúvós hangszer csendül fel és átvezet minket a megépített reménybe – a zsinagóga mellett épített, gyerekek által elfoglalt imahelyre, ahol szertartáshoz készülődnek már. Érdekes különbség, hogy itt az idősek szinte csak asszisztálnak, az egyik gyerek vezeti a szertartást, mely szimbolikus üzenet az előzőekhez képest is és a jövőre nézve egyaránt.
A gyerekek italt vesznek magukhoz – majd ételt, kenyeret is. Ezeknek a megáldása és közös elfogyasztása több vallásban is közösség építő elem. Itt sem véletlenül szerepel, ez is kifejezi, hogy a hagyományok, a közösség erős hitében élnek tovább, helytől függetlenül, lehet az maga a Szentély, egy elhagyott zsinagóga vagy éppen a zsinagóga romjai mellé épített viskó.

De itt korántsem ér véget ez a rövid filmek között is tartalmasnak számító 13 perc, hiszen ismét visszatérünk a zsinagógába, ahol Raj Tamás vezet minket (ebben az időben is rabbi, később Budapest főrabbija). Ha még emlékszünk az első részre, ott látható volt, hogy az egyik falon egy mélyedésben imakönyveket, vallási iratokat tartottak. Ezt a helyet láthatjuk újra, ide érkezik meg magányosan a rabbi, ő tudja mi volt azon a helyen, és a gyerekek ártatlansága és reményt kifejező megjelenítése után, ismét visszatér a néma szomorúság, az elmúlt helyek, idők és emberek iránt. Leborul itt szereplőnk, az eddig a háttérben hallható fúvós hangszer elhallgat, és megüli a csend a romokat: a rabbi szinte maga is csak a rom része, tartozéka a díszletté degradálódó falakkal együtt. Ezt az apátiát oldja fel Jancsó ebben a harmadik részben már nem először (korábban a gyerekek színre lépésével és az új imahellyel ért el hasonló hatást) – megszólal a trombita.  A trombitaszó az égzengés kifejezője is, a régmúlt korok különböző kultúrái és vallásai is használták az elemek összecsapásának, nagy események bekövetkeztének jelzésére. Természetesen ez igaz az egész Jelenlét sorozatra, hogy a zenehasználat nagyon találó.

A rabbi megérinti a zsinagóga falát, ellép tőle, egy fejhajtással tiszteleg az építők, az elmúlt korok és elődei emlékei előtt és elindul, hogy folytassa az ő útjukat egy új nemzedékkel, de a régieket nem feledve.

Zárszó

Bármely film tudatos tervezése értelemszerűen meghatározza annak karakterét. A színészek kiválasztásától az eszközhasználatig számos tényező hat arra a rendszerre, amit az író/rendező hoz létre az általa elképzelt színvilággal, hangzással és motívumrendszerrel. Tapasztalataim alapján ezektől és még egyéb részegységek együttes meglététől működik az adott film úgy, ahogy azt az író vagy/és rendező elképzelte. Ez a csupán fél óra mozgókép nagyon tanulságos, szimbólumokban bővelkedő, valóban mély film, mely nemcsak önmagában, de a színes és vitathatatlanul értékes Jancsó életműben is különleges, a témát tekintve is egyedi megvalósítás. Reményt adó remekmű.

3+1 Jelenlét

Az olaszliszkai zsinagóga napjainkban