Idegenségtapasztalat és magyar zsidó identitás

Írta: litera.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

A Jelenkor márciusi számát a lap által rendezett, Az emlékezés feladata című konferencián elhangzott beszélgetés részletével ajánljuk. Németh Gábort, Szántó T. Gábort és Ungváry Rudolfot György Péter kérdezte. 

jelenkorGyörgy Péter: Mostani életkorotokban hogyan látjátok az identitás kérdését? Minek van kitéve, mennyiben konstrukció, mennyiben illékony, stabil? Hogyan és mi alakította ki azt az identitást, amelynek megfelelően ma éltek?

Ungváry Rudolf: A holokauszt adott nekem egyfajta identitást, azt, hogy én is bármikor sorra kerülhetek. Az alapélményem 1944-ben volt, amikor rettegésem ellenére egész közel mentem a zsidó hullákhoz, hogy megnézzem őket, mert valami ellenállhatatlan vonzalom húzott oda – egyébként a német katonák hulláihoz is –, és ennek következtében, ahogy megnéztem őket, főképp a zsidó nők hulláit, azt láttam, hogy olyanok voltak, mint az anyám. ’56-ban hajszálpontosan újraéltem, amikor tőlem öt méterre gyilkoltak meg egy ÁVH-st, hogy én is bármelyik pillanatban sorra kerülhetek, csak éppen azt nem értettem, hogy a sok takonyagyú körülöttem, akikhez visszamentem az egyetemi kollégiumba, hülyének néztek, amikor ezt az érzésemet kifejeztem. Úgyhogy az identitásom nagyon szorosan összefügg azzal, hogy adott esetben hülyének néznek.

Szántó T. Gábor: Ha a holokauszt és identitás összefüggéséről kell röviden beszélni, akkor azt mesélném el, hogy körülbelül hatéves voltam, amikor a szüleimtől megtudtam, hogy zsidó vagyok, és a nagyapáimat ezért ölték meg, más rokonokkal együtt. Akkor ez teherként jelent meg, bár később, emlékszem, nyilván a családi történetek hatására, rajzolgattam orosz katonákat, akik zsidókat szabadítanak fel. Amikor az iskolában előkerült a téma Radnóti kapcsán – máskor nemigen került szóba az 1970-es évek oktatásában –, akkor nehezen emészthető titokként éltem meg a tizenhárom éves tudatomban, miközben magyartanárnőm, aki sejtette rólam, hogy zsidó vagyok, próbált engem kihozni ebből a rejtekhely-állapotból, de akkor ez még nem sikerült. A gimnáziumban egy másik – vallásos katolikus, ellenzékkel szimpatizáló – magyartanárnő, aki szamizdatot is adott a kezembe, ki tudta ugratni a nyulat a bokorból. Az általa vezetett irodalmi önképzőkörben, akkor már többek közt olyan verset is írtam, amely reflektált a zsidóságra és a holokauszt élményére, de azt nem akartam betenni egy felolvasóest anyagába. Tartottam tőle. Akkor azt a kérdést szegezte nekem: gyáva vagy? Onnantól kezdve ez a dolog eldőlt, először dacból, aztán egyre inkább természetessé vált, hogy beszélek erről.

Felnőtt, tudatos, írói-szerkesztői tevékenységem során a kilencvenes évek elejétől, igyekeztem olyan modern zsidó identitást felépíteni, képviselni, amely nem a holokausztra épül. Miközben ez is téma volt a Szombatban, illetve a saját írásaimban is megjelent, de azt gondoltam, hogy meg kell próbálni egy más típusú, pozitív kötődésekkel bíró identitást kiépíteni. El kellett telnie körülbelül egy évtizednek, amíg rájöttem, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen megoldani, és valahogy integrálni kell az élményt. Onnantól kezdve máshogy nyúltam a holokauszthoz, de továbbra is fenntartottam azt a credót, hogy meg kell próbálni nem erre építeni. Amikor ma zsidóként az ember megnyilvánul, vagy zsidó identitást próbál kitalálni, fontolgatva, milyen elemekből állhat ez itt és ma, akkor a személyes múltat tudatosítani kell – és ez nagyon fontos. Rengetegen írnak és beszélnek a közéletben a vészkorszakról, történelmi traumákról úgy, hogy közben a saját, személyes élményüket, családjuk veszteségeit nem dolgozzák fel, nem mérik fel, hanem csak általában, társadalmilag beszélnek veszteségekről. Szerintem a közéleti megnyilvánulások előtt az embernek arra kell törekednie, hogy ezt a személyes munkát elvégezze, és utána valahogy integrálja a maga identitásába.

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]