Hundertwasser: osztrák zsidó zseni és botrányhős

Friedrich Stowasser néven Bécsben született 1928. december 15-én, nevét 1949-ben változtatta Friedensreich Hundertwasserre (a sto a szláv nyelvekben, a Hundert a németben jelent százat). Zsidó édesanyjával a harmincas években megkeresztelkedtek, és amikor a náci Németország 1938-ban bekebelezte Ausztriát, anyja a faji törvények értelmében félzsidónak minősülő fiút beléptette a Hitlerjugendbe. A kockázatos terv sikerült, ők nagy nélkülözések között, de átvészelték a világháborút, 80 rokonuk viszont a koncentrációs táborokban halt meg. A bécsi Képzőművészeti Akadémián 1949-ben eltöltött három hónapos, kiábrándító időszakot leszámítva nem tanult intézményes keretek közt, később autodidaktaként sajátította el mindazt, ami foglalkoztatta, akár szövésről, akár építészetről volt szó.

Művészetét a bécsi századforduló világából szokás eredeztetni, forrásait a szecesszió formakincsével azonosítani, munkamódszerében és alkotásai letisztultságában pedig a Wiener Werkstätte kézműves műhelyének puritán vonalvezetésű megoldásait felfedezni. Ugyanakkor bármit képes volt munkáin átszűrni, sajátságossá formálni, ahogy azt például egy korai, 1951-es marokkói és tunéziai utazás élményanyagával, az ott látott színhasználati eljárásokkal tette. Következetes és mindvégig nyitott életművébe egzotikus kultúrák stílusjegyeit ugyanúgy adaptálta, miként olyan egymástól távol eső művészeti jelenségeket, mint a naiv festészet, az absztrakt informel vagy Antoni Gaudí építészetének bizonyos vonásai.

Első önálló kiállítását 1952-ben rendezte Bécsben, egy évvel később pedig már a később védjegyévé váló spirálalakzatát is megfestette. 1959-ben jelent meg híres manifesztuma, az építészet racionalizmusát bíráló Penészkiáltvány, melyben így foglalt állást az egyenesekkel szemben: “Az egyenes vonal istentelen, nem alkotó vonal, csupán másoló, utánzó, az emberi szellem nem lel otthonra benne, csak a kényelemhajhászó esztelen, elvakított, formátlan tömeg.” Ennek megfelelően hullámzó hatású épületbelsőiben és -homlokzatain keresve sem találni belőlük egyet sem, annál több görbét, spirált. Gondolkodói hitvallása – az ember és a természet aszimmetrikus, egyben mégiscsak harmonikus együttese – nyilvánul meg így, ahogy a házak teraszaira, erkélyeire ültetett számos bokor és fa is az organikus műalkotás általa megalapozott koncepciójába illeszkedik.

Nagy feltűnést, sőt botrányt keltett 1967-es, Münchenben meztelenül elmondott beszéde, illetve a Bécsben 1968-ban felolvasott építészeti bojkott-manifesztuma. A 70-es és 80-as években öt földrészen, Párizstól Tokióig láthatták vándorkiállítását. Utazásai során előadásokat tartott, meztelen performanszokat mutatott be, miközben felolvasta a Meztelenbeszéd a harmadik bőr jogáért című írását. Az ember öt bőréről beszélt, melyek a mikro- és makrokozmosz metaforáiként, ember és világ határolt, mégis szorosan érintkező viszonyrendszerében érthetők: saját bőrünk, ruházatunk, házunk, szociális környezetünk (családtól a nemzetig) és a globalitás, azaz maga a Föld mindaz, ami érzékeny ökoszisztémánkat nemcsak rétegzi, de alkotja is. 1981-ben a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzorává választották, megkapta a nagy Osztrák Állami Díjat és még ugyanebben az évben természetvédelmi díjjal jutalmazták.

Leghíresebb munkája a bécsi Hundertwasser-ház, illetve a közelében lévő múzeum, ahol műveinek állandó tárlata látható. Az 1983 és 1985 között épült ház meghatározhatatlan formái, a tetőn és erkélyein burjánzó kertek, színes kerámiái, hullámzó padlói és járdái, a logikát nélkülöző változatos szerkezeti elemei, burkolata és aszimmetriái minden évben látogatók tízezreit vonzzák. Az épületről azt mondta: “néhányan azt állítják, a házak falakból állnak, szerintem meg ablakokból”. Nyilvánvaló szimbolika – az ember otthona nem kell, hogy a világtól és a másik embertől elzárt tér, börtön legyen, ellenkezőleg, képes közelséget, világra nyitottságot, sőt távlatot biztosítani az ablakok által, ráadásul fénnyel gazdagon telítve.

Napkollektoros ház, humuszvécé, növényi víztisztító berendezés – ötletei, az újrahasznosításról, a természetmegőrzésről, környezettudatosságról vallott nézetei aktuálisabbak, mint bármikor. Alkotásai éppen azt a gyakran élesen jelentkező határt mossák el, amely a műalkotást mintegy elválasztja a hétköznapi élettől. Népszerűségük egyik oka is talán ezzel magyarázható: nincs kitüntetett pozíciójuk – legyen az festmény, ház vagy bélyeg -, kiszakíthatatlanok a környezetből, tágabb értelemben a világból, és viszont. Egymásba nyúlnak, összekeverednek, a művi, tehát emberi produkciót és – néha csak motivikusan – az organikust, vagyis a természeti világot átjárható, élhető és együtt élő, ideális világnak mutatva.

Nyilvános illemhelyet, pályaudvart, éttermet, borászatot, templomot, sőt Új-Zéland másodlagos zászlaját is megtervezte Koru néven. Élete utolsó évtizedét a szigetországban töltötte. Éppen Bécsbe tartott, amikor 2000. február 19-én, hetvenkét évesen a Queen Elizabeth II óceánjárón meghalt. Új-Zélandi birtokán temették el, egy liliomfa alá. (MTVA Sajtóadatbankja:)