Röhrig Géza örökbefogadásáról
Amíg az Oscar-díjért izgulunk, emlékezzünk meg a magyar jelölt, a Saul fia főszereplőjéről. Röhrig Géza négy és tizenkét éves kora között állami gondozásban élt, majd örökbe fogadták. Az orokbe.hu blog Röhrig életéről közöl idézetgyűjteményt nyilatkozataiból, aki – mint a blog szerzője fogalmaz – ismeri a blogot, és szeretettel küldött néhány verset és egy gyerekkori fotót az olvasóknak.
Névjegy
Röhrig Géza (49) költő, zenész, színész, zsidó bibliaoktató. A nyolcvanas években a Huckleberry alternatív zenekar alapítója volt, az együttes a Fidesz több korai rendezvényén is fellépett. Rendező szakra járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, lengyel szakra a bölcsészkaron. Élt Izraelben, Lengyelországban, jelenleg New Yorkban él, ahol egy középiskolában zsidó bibliaoktató, emellett egy temetkezési vállalkozásnál dolgozik halottmosóként. Több verseskötete jelent meg magyarul, most egy nagyregényen dolgozik. A 2015-ös Saul fia című játékfilmben egy auschwitzi Sonderkommandóst játszik, aki a halott fiát próbálja meg eltemetni, a film a Cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját kapta, Oscar-díjra jelölték és számos más elismerést begyűjtött. Vallásos zsidó. Második házasságában él, négy gyereke van.
Gyerekkor, állami gondozás
Anyja lemondott róla, apja nevelte, aki négyéves korában meghalt. Ekkor került intézetbe. Röhrig Géza verseinek visszatérő témája a kozmikus anyahiány, az állami gondozotti létről pedig regényt készül írni.
„Anyám a háború után árván maradt. Mindkét szülejét elvesztette. Később ez nyilván közrejátszhatott abban is, hogy rólam könnyebben lemondjon.”
„Kétféle állami gondozott van, aki sosem élt családban, és aki élt családban. Nekem volt egy lelkes és fantasztikus autószerelő apám, aki egy orvosi műhiba következtében négyéves koromban meghalt. Az apakép és az emlékek, a tíz-tizenkét fotó eleven, én a későbbi fóti évek alatt nem is hittem el, hogy oda tartozom, és el is szökdöstem…”
„Nem is nagyon emlékszem arra az időre, mikor még családban nőttem fel. Hetes óvodába jártam, apám péntek délután kihozott az óvodából és hétfőn bevitt. Azt, hogy mi egy család, a saját családomból próbálom megtanulni és nem is könnyű.”
„Annyira faramuci helyzet például egy anyák napja a Fóti gyermekvárosban…”
„Verset játszótéren, villamoson, bárhol lehet írni. A prózával rengeteg seggelés, ej uhnyem, utánanézés jár, amihez én eléggé lusta vagyok, úgyhogy titkon azt remélem, hogy nekem az életben csak ezt az egy regényt kell megírnom. Ezt viszont lelkiismereti kötelességem, hisz akikről szól, azok nem nagyon írnak.
Én magam is állami gondozott voltam, később örökbe fogadtak. S ahhoz képest, hányan nőnek fel így ma is, döbbenetes, hogy a magyar szépirodalomban ez a környezet mennyire nincs jelen. Én azt szeretném majd valahogy bebizonyítani ebben a könyvben, hogy az ember tényleg képes kitörni a sorsából. Hogy no man est omen.”
sztereó
ki nem kellett az anyjának
miért kéne az magának
ki az anyjának nem kellett
miért kéne az más embernek
duruzsol a sátán
kit az anyja otthagyott
azzal a sors jóllakott
kit otthagyott az anyja
én vigyázok majd arra
duruzsol egy angyal
áldás
fóti gyermekváros
50 hektár őspark
grófgyerekek vagyunk
minket az állam szart
arcon csíp s már löki
(előttem a tahó)
’őróla lemondtak
örökbeadható’
nyáron mint a herpesz
kiforr a kor jele
feltört kriptákban
tombol a rockzene
hirtelen sötét lesz
lemászik egy bácsi
ő jót akar nekem
’kicsit fog csak fájni’
visszakísért aztán
hazát nem mondanék
folyjon ki a szeme
áldja meg őt az ég
1975
látszott rajtuk: megbántak
elfajzottnak trehánynak
mondtak és visszavittek
midőn elhoztak nemrég
a többiek lesték
’integessél már nekik’
integetni? ezeknek?
nincs egy perce s még vertek
gondoltad
kárörvendőek most is
’milyen volt’ fognak közre
’kilenc hétig örökbe’
’kaptál tőlük valamit?’
vállat vonsz kést szerzel
a pléd alá úgy fekszel
bio
anyám hasbaszúrták
ifjan beleőszült
mázlim volt megúsztam
egy héttel azelőtt szült
idegenek jöttek
s tették az ő dolgát
hármunkat meg álla-
mosított az ország
’nem normális’
’kár volt a nagy útért’
mondta bátyám
ki megnézte a mutert
él még állítólag
nyeléig vájt a kés
a tüdőnél megállt
pedig nyomta a kéz
csöcsére káposzta-
leveleket rakott
elapadt a teje
így hát éhes vagyok
próbáltam utálni
de nem győztem gőggel
szülinapomra
a szülinapom jött el
hinni nem tudok
a fénynek azt súgtam
végén se legyen
ha nincs az alagútban
találkozás
szívem ha megnyalná
holtan esne össze
bár el tudnám
feledni örökre
bátyám szerint
’fényt kapott az agya’
’kituszkolt az ajtón’
’egy anya egy anya’
úgy hírlik él még
eszembe jut néha
egyszer találkoztunk
kerek harminc éve
a szemetet vitte ki
rámnézett közben
’kösse meg a kutyát
magához jöttem’
házszám sehol
a kéményből fa nőtt
anyámban rossz volt
meglátnom a nőt
hunyorgott kacéran
’kit keres’ kérdte
’Úristen’ kapta
arcát kezébe
melltartó semmi
mell annál inkább
nem szólt nem szóltam
ittuk a pálinkát
hellyel nem kínált
pohárral sem amúgy
berúgtam rögtön
úgy igéztem anyut
néztem igéztem
zárva maradt arca
mintha nem is benne
volna csupán rajta
’a kéményből fa nől’
törtem meg a csendet
’ritkán fűtünk’
türelmetlen lett
’mit akarsz?
látod nincs mit adjak’
fölállt a micsodám
add akkor hát magad
vonítottam belül
röstellve magányom
’itt nem maradhatsz
egy kettő három’
tárta ki az ajtót
elborult a világ
Istenem fogj le
hisz neked sincs anyád
‘részeg vagy tűnés
hallod mit mondok?
menj ahonnét jöttél
pusztulj már kotródj’
az ajtóban álltam
éppen ott haladt
őrült szemembe
zöld epét hányt a nap
‘meghalsz’ nyögtem
fejem gyomrába fúrva
‘innét a mindzsádból
jöttem te luvnya’
harapott karmolt
mondhatni megvert
‘kisfiam’ súgta
‘ne rendetlenkedj’
‘kisfiam? kisfiam?’
két kezem a torkán
szorítom lilul
megdöglesz boszorkány
de ne gyilkossá ne tégy
Irgalom Atyja
vasban vinnének
őt letakarva
forrt a nyálam
gyűlt a gyűlölet
ahogy fojtottam
egy angyal átölelt
nem volt könnyű dolga
ám hogy Te parancsolsz
az üveg pálinkát
basztam csak a falhoz
szívem ha megnyalná
holtan esne össze
bár el tudnám
feledni örökre
úgy hírlik él még
rántást pirít rámol
a kéményből fa nő
mint én az álmából
harminc év telt el
az ember ki nem kell
csak beletompul
vagy megbolondul
ha ma állnék elé
azt mondanám
‘szörnyen hiányzik
nem kend: az anyám’
s nem várnék tán úgy
a szeretetére
hisz ő se volt soha
senki szemefénye
Örökbefogadás, kamaszkor
Tizenkét éves korában, maratoni ügyintézés után örökbe fogadta egy család, akik korábban ismerték az apját, ekkor került ki az intézetből. Röhrig Géza az új családnak köszönheti a zsidó identitását, szoros kapcsolata alakult ki az örökbefogadó nagyapával, Rosenthal Jánossal, aki egyébként nem is volt vallásos zsidó.
„Egy tizenkét éves embert a szó valódi értelmében nem lehet örökbe fogadni. Akkorra én már régesrégen kész voltam. Mikor gimnáziumba kerültem, én nem mutattam meg az ellenőrzőmet, és soha nem kérdeztem meg, hányra kellene hazajönni, a magam útját jártam.”
„Hálás vagyok az örökbefogadó mamámnak. Nem egyszerű történet a miénk, de visszanézve, ma már világos, ha olykor tán rosszul is, de ő mindig jót akart nekem.”
“Tizenkét éves koromban fogadtak örökbe Rosenthalék, rengeteg fehér folt volt és van a kisgyerekkoromban, szükségem volt a múltra. A zsidósággal három és fél ezer év múltra tettem szert.”
„Rosenthal János, a nagyapám, egy egyszerű ember, akiben fantasztikus figyelem és szeretet élt irántam, az akkori Fürst Sándor utca 7/a-ban lakott, a Duna mozi fölött, a harmadikon. A szüleit, a testvéreit elvitték Békéscsabáról, őt azonban otthagyták a pesti gettóban, mert egy balesetből kifolyólag tőből hiányzott a jobb lába. Sokszor kimankóztunk sakkozni a Szent István parkba. Ilyenkor aztán meséltettem. Bemutatta a barátját is, aki mindennap elrejtett neki egy kis ételt a Klauzál téren. Enni és enni adni. Ez egyébként az Örökkévaló magyar neve: alef, dalet, nun és jod. Vagyis: ADNI. Először tehát a Nagypaci sorsán keresztül találkoztam a vészkorszakkal.”
„Azt vettem észre az első barátnőm kapcsán, hogy egy nagyon erős stigma él az ágésekkel, zacisokkal kapcsolatban. Amikor egy vasárnap ebédnél megkérdezik: mondja Géza, a maga szülei mivel foglalkoznak? Akkor éreztem, hogy ez nem az a világ, ahol azt lehetne mondani, ami van. Akkor vagy elsüllyed az ember az asztal alá, és félénk lesz és gátlásos, vagy konfabulál, és hazudik egy nagyot. Én az utóbbit választottam, összevissza mindenféle szülőket találtam ki magamnak. De hosszútávon ez nem volt egy stratégia, az egyik hazugság összeütközésbe került a másikkal, és világos volt, hogy ezt az életrajzot sztenderdizálni kell. Ez nem ment könnyen, kellemetlen volt, sokkal jobban szerettem a képzelt életeimet, mint a valóságost. Mikor először kezdtem elmesélni az igazi életemet mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy ez sokkal jobb, mint az összes többi, amiről eddig hantáltál.”
