Hetven év közöny

70 évvel ezelőtt ezekben a napokban már folyt a gettósítás Kassán és környékén, néhány nappal később pedig megindult az akkor a Magyar Királysághoz tartozó felvidéki területek nyugati részén is. Kassai, gömöri, mátyusföldi magyarok ezrei voltak kénytelenek elhagyni otthonukat, hogy – köztes állomásként az auschwitzi halálgyár felé – egy-két hétre az adott régió valamely településén kijelölt gettóba költözzenek.

Persze, a költözés szó puszta eufemizmus, hiszen otthonukból kiűzött emberekről volt szó, akik csupán kézipoggyásszal, legfeljebb kétheti élelemmel indultak a számukra kijelölt romos téglagyárak, elhagyott gyárépületek felé. Egyesek úgy, hogy előtte még rá tudták bízni egy-egy értéküket egy megbízható barátra, mások úgy, hogy alig fordultak ki utcájukból, „jóakaróik” már rá is vetették magukat őrizetlenül hagyott tulajdonukra. Tisztelet a kivételnek, ahol nem így történt. A dunaszerdahelyi, érsekújvári, lévai, kassai gettó a maga elviselhetetlenségével, a csendőrök durva viselkedésével, a nőket testi motozás alá vetők érzéketlenségével, a verésekkel és a megalázottság érzésével azonban csak kezdete volt a végnek. S annál szomorúbb és nehezebben feldolgozható kezdete, hogy akik ezt végrehajtották, akik ütöttek és megaláztak, ugyanúgy magyarok voltak, mint az áldozatok. Ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanannak a költőnek a sorait suttogták – már ha a gyilkosok szoktak verset suttogni.

Akkor talán már jobb volt az, amikor a kassai pályaudvaron, ahova embernek nem méltó körülmények között, egy-egy marhavagonba hetvenen bezárva érkeztek meg, az SS egységei vették át őrzésüket. A németek kegyetlenségét ugyanis jobban el tudták fogadni, még ha ettől a sorsuk nem is fordult jobbra. Sőt… A birkenaui vasúti rámpán a marhavagonokból kitereltek kétharmadát azonnal abba az ötös sorba állították, amelyet egyenesen az előző hetekben felújított, megnövelt kapacitással működő (napi 5 ezer elgázosított és elhamvasztott ember) gázkamrákba tereltek. Az öregeknek, gyerekeknek, betegeknek, legyengülteknek még annyi idő sem adatott, hogy megtudják, hol is távoznak el erről a világról. A maradék egyharmad volt az, aki esélyt kapott. No nem a túlélésre, hiszen nem azt a sorsot szánták nekik, csak arra, hogy haláluk előtt még dolgozzanak a német birodalom számára. Ők vagy az auschwitzi lágerbirodalom valamelyik táborában vagy más kényszermunkatáborokban váltak értéktelen rabszolgákká. S végezték az alultápláltságtól, betegségektől, bántalmazástól végletesen legyengülve ugyanott, ahol a megérkezés után kiszelektált sorstársaik.

70 éve történt, s bár azóta sok minden megváltozott, mintha a közöny megmaradt volna. A közöny és az az ostoba hárítás, hogy nem velünk történt. A visszaemlékezők számára – olvassuk csak el a párkányi származású Tomáš Hradil nemrég magyarul is megjelent könyvét, Az auschwitzi fiúkat – az egyik legfájdalmasabb emlék, hogy a gettó és később a vagonok felé a kárörvendők, vagy jobb esetben is a nyomorúságukat érzéketlenül, közönyösen figyelők sorfala között kellett vonulniuk. Ma pedig azt látjuk, hogy a szlovákiai magyarok emlékezetéből mintha kihullott volna mindaz, ami az 1938 és 1945 közötti „magyar időkben” történt velük. Mintha 1944 tragédiája nem a mi tragédiánk lenne. A lakosságcseréről, a csehországi deportálásokról évente megemlékezik a szlovákiai magyar közélet, de ki hallotta már pártvezéreinket a szlovákiai magyarok máig egyik legnagyobb emberveszteségéről, a magyar holokausztról szólni? Pedig egyik legnagyobb tragédiánk ez, ugyanúgy, ahogy tragédia a Don-kanyarban maradtak elvesztése (akikre szintén nem nagyon emlékezünk), s ahogy persze tragédia volt az, ami 1945 után történt. Csakhogy a lakosságcsere és a csehországi deportálások áldozatai életben maradtak. De a halálgyárak áldozatai örökre elvesztek, s betöltetlen űrt hagytak maguk után. Hiányoznak Kassán, ahol ők voltak a helyi magyar kultúra egyik legfontosabb támaszai, s a Magyar Nemzeti Párt hűséges szavazói, s hiányoznak Léván és Érsekújváron, ahol mások foglalták el helyüket 1945 után. S persze hiányoznak Dunaszerdahelyen, amely már sohasem lesz az a város, amely korábban volt. Hiányoznak minden szlovákiai magyar településen, ahol otthon voltak. S hiányoznak azok is, akik ugyan életben maradtak, de 1944 tapasztalatával a hátuk mögött már sohasem tudtak olyan feltétlen azonosulással magyarok lenni, mint előtte.

A teljes cikk itt olvasható.