Heisler András és Gerő András levélváltása a Holokauszt-emlékévről

Heisler András nyílt levele:

Nagyra értékelem, ha komoly társadalomtudósok foglalkoznak a Mazsihisz ügyeivel. Annak is örülök, ha az általunk felvetett javaslatok bárkit gondolkodásra késztetnek.

De

Gerő András történésztől, több nagyszerű könyv és tanulmány szerzőjétől elvárható lenne, hogy írásában ne szerepeljenek történeti tévedések. Hibásan állítja ugyanis, hogy a Mazsihisz „már csak a neológ hitközségeket tömöríti”, s nem igaz azon állítása sem, hogy az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) a statusquo ante irányzat folytonosságát biztosító hitközség lenne. Valójában a Mazsihisz neológ és ortodox hitközségek szövetsége, míg az EMIH a chabad mozgalom egyik magyarországi szervezete.

De

Pontatlan a Zsidó Múzeummal kapcsolatos adatközlés is. A Múzeum alapításának ötlete először 1896-ban merült fel, megnyitására azonban 1916. január 23-án került sor, s a Gerő András által említett 1932-es dátum az az időpont, amikor a Múzeum a jelenlegi helyén megkezdte a működését. Gerőtől elvárható lenne a pontosság, az idézett pongyolaságok a cikk írójának indulatait, s kevésbé objektivitását mutatják.

Továbbra is úgy gondolom, Magyarország Kormánya helyesen döntött, mikor elhatározta a holokauszt emlékév megtartását.

De

Az eredményesség feltétele a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével történő együttműködés. A Mazsihisz a Zsidó Világkongresszus magyarországi partnere, a szervezet elnöke pedig a Világkongresszus alelnöke. Magyarország kormányszervei, a nemzetközi szervezetek, a nagykövetségek, az önkormányzatok mind a Gerő által csak „mozaikszónak” titulált ernyőszervezettel tartják a kapcsolatot, indítanak vele közös projekteket és kérik a véleményét. A Mazsihisz ma a magyarországi zsidóság legnagyobb érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete. Természetesen mindenkinek, még Gerő Andrásnak is joga van kifogásolni ezt az állapotot, de tudomásul kell vennie, ez a „mozaikszó” ma már képes arra, hogy ne csak és ne kizárólag a vallásos, zsinagógába járó zsidókat képviselje. Ellentétben másokkal.

Meglepő volt ezért számomra, hogy javaslatunkat „dőresége” okán minősíti Gerő tarthatatlannak. Javaslatunk lényegét nem érintve a „magyar és zsidó” szókép kerül elemzésének középpontjába. S bár ezzel kapcsolatos gondolatai valóban képesek az olvasónak intellektuális izgalmat okozni, egyszerűbb lett volna, ha kritikájában a „zsidó és nem zsidó” szóösszetételt javasolja. Mert minden jószándékú javaslatra nyitottak vagyunk. A Rumbach utcai projekt helyes kialakítása érdekében komoly szakmai egyeztetést indítunk el. Olyat, amilyen a „Sorsok Házánál” elmaradt. Még a projekt megnevezését (Együttélés Háza) is csak munkacímnek tekintjük, s széleskörű társadalmi és szakmai párbeszéd segítségével kívánjuk kialakítani a Ház beltartalmát. Meghívunk társadalomtudósokat, esztétákat, muzeológusokat, levéltárosokat, történészeket – zsidókat, s nem zsidókat, így, politikailag korrekten, hogy segítsék munkánkat. Jobboldaliakat és baloldaliakat, konzervatívokat és liberálisokat, mert számunkra nem a személyes identitás, hanem a hitelesség, a szakmai tudás a fontos!

A zsidóságban nincsenek dogmák. Mose Rabenu óta bennünk van a kétség, és döntéseink előtt, ha kell, vitatkozunk, egyeztetünk. S ehhez akár Gerő András gondolatait is örömmel vesszük.

Forrás: galamus.hu

 

Gerő András válasza:

Örülök, hogy a Mazsihisz (a magyar nyelv szabályai szerint ez a kifejezés mozaikszónak minősül) elnöke reagált „ÉS” című, a galamus.hu internetes portálon megjelent írásomra. Annál is inkább öröm ez számomra, mert a személyes vitát – kétszeri felkérés ellenére – nem vállalta Friderikusz Sándor 2014. március 4-én sugárzott műsorában az ATV-n.

Heisler András történeti tévedésekre hívja fel a figyelmemet. Igaza van abban, hogy formailag az egyetlen ortodox hitközség is tag, de semmilyen szerepet nem kap a Mazsihisz vezetésében, 1993-tól újból önálló egyház (ismereteim szerint az ortodoxoknak kifejezetten tiltott a vallási együttműködés a neológokkal). A formai igazság nem írja felül a tartalmi állítást: a Mazsihisz a magyar neológia szervezeti kerete; pusztán – itt nem részletezendő – pragmatikusnak gondolt pénzügyi okai vannak, hogy az önálló egyházat képező ortodoxia névlegesen jelen van. Tehát tartalmilag igazam van.

Sérelmezi, hogy az EMIH-et én a statusquo ante irányzat folytonosságát biztosító hitközségnek tartom. Ő úgy gondolja, hogy ez a hitközség a chabad mozgalom egyik magyarországi szervezete. Az EMIH kötődik a chabad mozgalomhoz, de önmagát a zsidó vallási egységet kifejező statusquo ante irányzat folytatójának tartja. Tehát itt is igazam van.

Felhívja a figyelmemet arra, hogy a Zsidó Múzeum már 1916-ban megnyílt. Ez igaz. Én azt írtam, hogy a 30-as évek elejétől létezik. Helyesen úgy hangzott volna a mondatom: mai helyén létezik ettől az időponttól. Itt pontatlan voltam.

De mindezek a kisebb és nagyobb részben nem helytálló korrekciók nem érintik az általam kifejtett gondolatmenet lényegét.

Az igazi problémák Heisler okfejtésével ezután jönnek.

Ő úgy gondolja, hogy a Mazsihisz ma már képes arra, hogy ne csak és ne kizárólag a vallásos, zsinagógába járó zsidókat képviselje. Ki kérte fel őket a szervezeti határaikon túlnyúló képviseletre? Miből gondolják, hogy bármely zsidó identitású magyar ember a Mazsihiszba helyezi bizalmát és őt bízza meg az érdekképviseletével? Honnan tudják, hogy a hatókörükön kívül lévőknek mi az érdekük, amelyeket nekik képviselniük kell? Mi adja nekik a legitimációt erre, ha közgyűlésükben kizárólag a hitközségek, azaz a neológ vallásos zsidóság képviselői ülnek?

Erre nem kapunk választ. Megítélésem szerint itt nincs másról szó, mint egy szervezet vezető tisztségviselőjének önfelértékelési hajlamáról, ami szempontjából, illetve szempontjukból politikailag érthető, tartalmilag elfogadhatatlan.

Heisler sérelmezi, hogy én a „magyar és zsidó” helyett miért nem a „zsidó és nem zsidó” dichotómiát javaslom. Szeretném, ha nem helyettem gondolkodna, és nem vélelmezné, hogy az ő gondolatai engem mindenben képviselnek.

Én csak ahhoz a szöveghez tudtam viszonyulni, amit ő is aláírt, s amiben a „magyar és zsidó” kifejezés szerepel, s ezt tartalmilag kritizáltam.

Az én alternatív javaslatom nem dichotómiából indul ki. Arról szól, hogy a Magyar Zsidó Múzeum egészüljön ki egy új profillal, amely a magyar zsidóság történetét – azaz egy napjainkig tartó folyamatot – dolgozná fel, mutatná be. Ebben helye lenne az asszimilációnak, az integrációnak és a disszimilációnak is; helye lenne a zsidó magyar, illetve a magyar zsidó fogalomnak és azoknak is, akik a zsidó nemzeti gondolat híveivé váltak.

Tehát az én javaslatom nem dichotómiában elgondolt propozíció, hanem egy színes, többágú folyamat dokumentálásáról szól, amely jellegéből következően, mintegy öntörvényű, a bemutatás logikájából következő módon érinti a nem zsidó társadalom széles spektrumban mozgó viszonyát a honi zsidósággal.

Heisler szövege végén megjegyzi: a zsidóságban nincsenek dogmák. Ez igaz annyiban, hogy a zsidó vallási világ egy vitatkozó, állandó értelmezésben működő kultúra. De azért azt nem mondanám, hogy a vallási értelemben vett zsidóságnak nincsenek dogmái – elég csak a vallási kívánalmaknak megfelelő étkezési szabályokra gondolni vagy arra, miként tud vallásilag egy ultraortodox együttműködni egy reformzsidóval, vagy – adott esetben – egy ultraortodox álláspont dogmatikai alapon el tudja-e fogadni Izrael állam létét.

Végezetül Heisler közli: újragondolják az Együttélés Házát, pontosabban szólva egyáltalán elkezdenek gondolkodni róla – miután már leírták azt, amit a miniszterelnöknek írott levelükben leírtak. Úgy látszik, előbb beszéltek, és csak utólag kezdenek el gondolkodni. Egyben azt is közli, hogy az én gondolati hozzájárulásomat is örömmel vennék.

Örülök a gondolkodás elindulásának s az együttműködési hajlandóság kinyilvánításának. Ezt úgy értékelem, hogy kritikám elérte célját.

Ha a Mazsihisz intellektuálisan képes lesz eldönteni, hogy pontosan milyen irányba kíván elindulni, és személy szerint meghív, akkor szívesen és örömmel járulok hozzá egy nagyszabású és fogalmilag, történetileg is indokolható vállalkozáshoz.

Úgy tűnik, tényleg nagy szükségük van az észre, az erőre és az oly szent akaratra.

Forrás: galamus.hu